Dél-Marokkó körtúra (2013 április) 2. nap - Marrakesh

Szóval, megérkeztünk a casablancai repülőtérre. Annak ellenére, hogy ez Marokkó központi nemzetközi repülőtere (s nem ami a főváros, Rabat mellett van), egy viszonylag szerény, kisméretű repülőtérről van szó – legalább nem kell annyit tekeregni, mint Frankfurtban. Ami viszont egyből figyelmeztetett, hogy immáron más kultúrközegben vagyunk, az egy macska volt, amely ott sétált fel alá az érkezésünkkor, s végignézte, ahogy rendben felvesszük csomagjainkat…

A beutazási formanyomtatványokkal és útlevelünkkel az ellenőrző fülkékhez mentünk. Finoman szólva sem siették el a pecsételést: szépen, nyugodtan egy ujjal beütötték a számítógépbe adatainkat, mindent kétszer ellenőriztek, nehogy hiba csússzon a rendszerbe. Csekély arab tudásommal megszólítottam a vámtisztet. Nagyon örült neki, hogy egy európaitól arab mondatokat hallhat. Egyből kapott az alkalmon, s rövid arab leckét adott nekem: ha majd a nyelvvizsgán az utazás témát fogom húzni, akkor a beutazással kapcsolatos résszel úgy érzem, nem lesz problémám. Amikor pedig meglátta az útlevelemben a szír vízumomat, rövid élménybeszámolót kellet, hogy tartsak neki… (Ez volt már a második pillanat, ami jelezte, hogy ez már nem Európa: gond nélkül elbeszélgettem egy vámtiszttel, miközben – a beszélgetés hatására ugyan egyre lassabban – felvette adataimat. S látszott rajta, hogy nagyon boldog, hogy csak úgy elcseverésztünk.) A kijáratnál Azíz, aki két hétig volt első osztályú sofőrünk, várt már ránk. Nagyon kellemes idő fogadott miket. Beszálltunk a mikrobuszba, aztán jött a harmadik figyelmeztetés, hogy ez immáron Afrika!

Felhívtam marrakeshi szállásunkat. Fél perc után végre egy álmos hang vette fel. Mondtam neki, hogy kik vagyunk, s hogy 3-4 órán belül ott lennénk a szálláson. „A csehek?” – kérdezte. „Nem, a magyarok.” – válaszoltam. Hosszú csönd, aztán csak annyit kaptam válaszul: „Welcome to Morocco, no problem, come!” Éreztem, hogy itt még lesznek problémák…

Casablanca és Marrakesh között egy 2x2 sávos, európai színvonalú, fizetős autópálya vezet. A sztrádára letelepedő köd miatt ugyan lassabban haladtunk, de Azíz mester tudta a dolgát, s időben megérkeztünk Marrakeshbe. A fejem egyre nehezebb lett az álmosságtól: megint próbáltam aludni, de nem nagyon ment. Továbbra is Alexandre Desplat muzsikáját (most éppen a Zero Dark Thirty zenéjét) hallgattam, ami félálomban úgy tetszett, mintha valahol az éterből jönne…

Szálláskeresés hajnalban – „No problem, Sir!”

Megérkeztünk Marrakeshbe. Széles, terebélyes pálmafák, s a tipikus marrakeshi rózsaszín-vörösre festett háromemeletes házak szegélyezte boulevardon haladtunk végig. Az arab világ nagyobb városaiban igen jellemzőek a boulevardok: sokkal szebbek, mint a Hungária körút, de a nyugat-európaiaknál jóval szegényesebbek. A kecses utcalámpák kellemesen megvilágították a főutcát, de a mellékutcák nagy többségében kísérteties sötétség uralkodott; helyenként egy-egy házra szerelt lámpa pislákolt. A szél néha felkapta az utcára eldobott szemetet, ami meg a földön maradt, abban a macskák kutakodtak valami hasznosítható után. Pár gyalogost is láttunk, de jobbára nyugalom uralkodott a városban.

Hajnali négy után nem sokkal befordultunk Marrakesh világhíres főterére, a Jemma el-Fna-ra. Csend volt. Pár srác lődörgött a tér szélén, macskák settenkedtek az épületek félhomályában, s az időnként felerősödő szél vitte rendesen a szemetet. Igen, ezt sajnos meg kellett tapasztalnunk, hogy Marokkó nagyon szemetes – illetve valamilyen érthetetlen okból kifolyólag nincsenek kukák. Ehhez hozzá kell szokni, de arra azért figyeljünk, hogy mi ne dobáljuk el a hulladékot! A helyi hulladék-feldolgozók pedig a macskák, ezért SEMMILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT NE ÉRJ HOZZÁJUK!!! (Ráadásul sokuk igen ronda…) No, és ilyen körülmények között kezdődött el az igazi akklimatizáció a helyi mentalitáshoz.

Így néz ki belülről egy riád

Gáborral elsétáltunk a leendő szálláshelyünkre. Hosszas dörömbölés után végre ajtót nyitott egy láthatóan álmából ébresztett srác. Elmondtuk, hogy mi volnánk a magyarok, és hogy elfoglalnánk a szállást, amit már hetekkel azelőtt lefoglaltunk. Néz ránk furcsán, majd közli velünk, hogy telt ház van, s nem tud minket elszállásolni… Puff! Ez azért váratlanul ért minket hajnali fél ötkor. Megnézi a könyvet, s tényleg nem voltunk beírva: Abdullah, a főnök ugyanis nem írt be minket. Rendben, nincs probléma, akkor nézzük meg az e-mailt, ott a foglalásunk. Válasz: „Azt csak Abdullah nézheti meg.” – „Beszélhetnénk vele?” – „Persze, majd nyolckor, ha megjön.” Na, ez a beszélgetés egyre emelkedettebb hangon folytatódott, de rá kellett jönnünk, hogy nem segít az idegeskedés, mert teltház van és a srác nem tud semmit sem tenni az érdekünkben, de mélyen együtt érzett velünk. (Itt egyszerűen másként mennek a dolgok: ha nincs beírva kézzel a könyvbe, akkor nincs szállás.)

Elindultunk, hogy a környező utcákban (mit utcák?! sikátorok, melyek teli voltak macskával, kutyával, a levegőben meg húgyszag terjengett) körbenézzünk szálláshely után: mindenhol teltház. Visszamegyünk a térre, s mondjuk a többieknek mi a helyzet (fel sem tűnt, hogy kb. háromnegyed óráig voltunk távol). Ezalatt Azíz szóba elegyedett a téren gang-elő srácokkal – ez volt a mi nagy szerencsénk. Hirtelen beindult az, ami tipikus a muszlim országokban. „Mi a probléma, Sir?” – „Hát, az hogy nincs szállásunk.” – „No, problem, Sir!” Egyből égtek a telefonvonalak. Időközben egyre többen gyűltek körénk segíteni. Mindenki telefonálgatott a haverjának (mert itt aztán a nagyváros ellenére mindenki ismer mindenkit), hogy hova tudnánk menni. Kevesebb mint negyed óra alatt megjött a válasz. Egyikük, Mohamed, aki mellesleg folyékonyan beszélt spanyolul, mondta, hogy van az egyik haverjának egy riádja (később leírom mi is az), ahol még van mindenki számára hely. Hurrá, akkor indulás! Ketten beugrottak mellénk, navigálni minket, a többieknek meg megköszöntük a segítséget. Válasz: „No problem, Sir!”

Végre valahára mindenki nyugovóra hajtotta a fejét – kivéve engem. Érdekes módon már nem voltam álmos. A városnéző túráig hátralévő időt fotózással, írással töltöttem. Egyrészt ezt a gyönyörű riádot fotóztam körbe. Na, és akkor mi ez a riád? Nem más, mint egy takaros belső udvarral, szökőkúttal rendelkező kisebb palota, melyet a régi időkben gazdagabb személyek birtokoltak. Falai, mennyezete elképesztően aprólékos munkáról tesznek tanúbizonyságot. Mára ezek szinte egytől-egyig szálláshelyek lettek. A gyönyörű keleties hangulatot árasztó szobák az udvarra nyílnak, a tetőre pedig szabadon fel lehet menni. Több se kellett nekem: felmentem a tetőre, leültem egy székre és csak ültem, néztem, ahogy a város ébredezik. Érdekes látvány volt felülről a város. Először a hatalmas parabolarengeteg szúrta ki a szemem, utána pedig a házról-házra történő ugrálás lehetősége, mint a Perzsia hercegében… Az arab világban tényleg úgy építették a házakat, hogy simán lehet rajtuk közlekedni, mintha utcán sétálnánk – persze helyenként alapfokú Yamakasi-tudásra is szükségünk lehet. A távolban még a Magas-Atlasz vonulata is felsejlett, de sajnos a pára miatt nem nagyon lehetett élesen látni.

Igazi keleti hangulat: Marrakesh felülről

Először az intenzív madárcsicsergés, majd a müezzin hajnali imára (fajr) szólító éneklése törte meg a csendet. Nem sokkal később a nap is feljött, s ezzel párhuzamosan beindult az élet: motor- és autóhangok, kopácsolás, hangos beszélgetések. Marrakesh mozgásba lendült, s mi pedig egy kiadós reggeli után nekivágtunk, hogy felfedezzük magunknak ezt a pezsgő várost! (Éreztem, hogy nulla alvással kemény lesz ez a nap, de annyira izgatott voltam, hogy az álmosság minden tünete eltűnt.)

Marrakesh

Hanyagolnám a történelmi leírást – azt bárki, bárhonnan elolvashatja. És bár páratlan történelmi és kulturális épített emlékekkel van tele a város, mégis, ami megragadja az arra utazót, az a város hangulata, légköre, kisugárzása – függetlenül attól, hogy a királyi palotát, mikor építették.

Saadída-sírok

Városnéző túránkat a Bahia palotánál kezdtük. Innen a zsidó negyeden keresztül sétálva a Saadída sírokhoz látogattunk el. A Bab Agnou, mely a legszebb kapuja a városnak, és a Koutoubia-mecset (minaretének köszönhetően a legmagasabb épület a városban; bemenni sajnos nem lehet, de alulról is igen látványos) megtekintése után visszaérkeztünk a Jemma el-Fna-ra, melynek neve amúgy valami olyasmit jelent, hogy „Lefejezettek/holtak gyülekezőhelye”… Napközben kígyóbűvölők, muzsikusok, mutatványosok szórakoztatják az arra járókat. Visszamentünk szállásunkra szusszanni egyet, majd újra nekiindultunk.

A Koutoubia-mecset impozáns minarete

„Szúkingolás", avagy az alkudozás művészete

A program egyszerű volt, mint a vonatfütty: „shoppingolni” és közben megtanulni rendesen alkudni. Ugyebár minden arab város központi a helye a szúk (piac) vagy bazár, ahol aztán az égvilágon mindent lehet kapni: kétezer forintos „igazi” Converse cipőt, mindenféle ételt, s italt, ékszereket és berendezési tárgyakat, a legkülönbözőbb féle ruhákat és rengeteg teljesesen felesleges dolgok – amik persze nekünk nagyon tetszettek…

A szúk

Eszméletlen helyek ezek a szúkok! A nap bármely szakában (na, jó éjszaka nem) alig lehet mozdulni a rengeteg embertől. Üzletelnek, találkoznak, s beszélgetnek egymással, nézelődnek, esznek-isznak – szóval élnek. S mi ebbe csöppentünk bele! Több órán át csak sétálgattunk fel-alá, alkudoztunk (ami a nap végére már igen profi szinten ment), nézelődtünk. Azoknak, akik még nem jártak szúkban, egyrészt menjenek el minél hamarabb (első körben a Józsefvárosi piac is megteszi…), másrészt leírom mégis hogyan mennek itt a dolgok.

Adott a helyzet: Te, egyedül vagy barátaiddal sétálsz a szúk labirintusszerű sikátoraiban. Mivel annyira különleges, amit látsz, mindent próbálsz megnézni, s igen sok mindent akarsz megvenni. Ezt persze a kereskedők egyből kiszúrják: megszólítanak (honnan jöttél, ki vagy stb.), kérdezik, mit szeretnél venni, s pillanatok alatt a boltjukban találod magad kezedben két-három termékkel. S működik! A nagy közvetlenségnek köszönhetően ilyenkor már sokkal nehezebben utasítjuk el az adott tárgyakat és úgy érezzük meg kell vennünk. (Idővel azonban megtanuljuk, hogy nem szabad minden kedves felkérésre igent mondani, mert könnyen kiürül a pénztárcánk, s annyi, a későbbiekben feleslegesnek bizonyuló dologgal leszünk gazdagabbak, hogy aztán szorgosan fizethetjük a túlsúlyt a repülőgépen…) De tegyük fel, hogy például egy, Arafatnak köszönhetően divattermékké vált, arab kendőt szeretnél venni, s tetszik is, amit a kezedbe nyomott. Kezdődhet az alkudozás!

A datolyás

Első lépés: kérdezd meg az árat. Ilyenkor érdemes mondani, hogy Te magyar vagy, s nem francia, mert az már igen jelentős árkedvezményt jelent… (Erre még később lesz egy történetem.) Azonban azzal tisztában kell lenni, hogy turista vagy egy turistaparadicsom kellős közepén, tehát magas árat fog mondani. Ez egy kendő esetében 100-120 dirham (1 marokkói dirham kb. 30 kemény magyar forint – ez még jól jöhet a későbbiekben). Átszámolva (nem szabad mindig mindent átszámolni, de az alkudozás és végső ár meghatározásánál azért jól jöhet!) ez erősen háromezer forint felett van. Ér ennyit az a kendő? Nem. De az alkudozásnál vegyük figyelembe, hogy nálunk szegényebbek, és ebből kell megélniük, tehát ne legyünk pofátlanok!

Második lépés: határozzuk meg magunknak azt az árat, amiért meg szeretnénk venni. Ez a kendő esetében reálisan 60-70 dirham. DE semmiképpen sem szabad ezt az árat mondani, hanem kb. a felét! Vagyis az alkudozás közgazdaságtani képlete így néz ki: a végső ár egyenlő a kereskedő nyitó árának és a Te nyitó árad számtani közepével.

Harmadik lépés: bemondani a mi nyitóárunkat. Ő persze ennyiért nem adja el, Te meg az övéért persze nem veszed meg. Az alkudozás tehát Pareto-hatékony, vagyis azt az árat keresitek, ami mindkettőtöknek elfogadható.

Negyedik lépés: szépen lassan (mondjuk öt dirhamonként) elkezded emelni az árat, ő meg csökkenteni. Néha állj meg az emeléssel, s hagyd, hogy ő többet engedjen. Ha érzed, hogy nem tudsz tovább alkudni, de ő sem enged többet, akkor lelkiismeretfurdalás nélkül mond meg neki, hogy ennyiért nem veszed meg, s keresel egy másik boltot, ahol viszont igen. Erre, mivel ezzel az üzlettel is pont hetven dirhammal több kerül a zsebébe, utánad fog menni, s mosolyogva oda fogja adni az általad meghatározott árért. Kezet fogtok, majd elbúcsúztok egymástól! Az üzletnek vége úgy, hogy mindenki jól járt. Valószínűleg a kereskedők nagy része nem tanult Samuelson Közgazdaságtan könyvéből, de azt nagyon jól tudják, mi fán terem a kereslet-kínálat és a piaci ár fogalma!

A szúkozás után még elnéztünk az Ali Ben Yousseff medresszébe (Korán-iskola), mely minden építészt s nem építészt egyaránt lenyűgöz, olyan gyönyörű építmény. Ezt követően a Marrakesh múzeumba is ellátogattunk, ami nem igazán volt nagy durranás, de legalább nagyon finom mentateát szolgáltak fel.

Ali Ben Yousseff medressze

Bár több kilométert gyalogoltunk le, s meglehetősen fáradtak voltunk (a bazárban nagyon könnyen kimerül az ember – főleg, ha európai!), de még hátra volt az este, ami Marrakesh fénypontja.

Fesztiválhangulat minden este

Ha valamiről igazán híres Marrakesh, akkor az az esti hangulat a Jemma el-Fna-n. A semmiből lacikonyhák tucatjait állítják fel, s finomabbnál finomabb, ínycsiklandozó ételeket szolgálnak fel. Mellettük pedig frissen facsart narancslét lehet inni 4 dirhamért (120 forint). Zárójelben jegyezném még, hogy amikor legutóbb a Városcsarnokban jártam mindezt 300 forint körül láttam… S mindennek tetejébe az egész tér és a környező utcák tele lesznek emberekkel. Hatalmas tömeg, ahol csak lökdösődéssel lehet továbbjutni. Néha még motorral is feltűnnek, aztán meg próbálj elugrani előlük… Amúgy nagyon figyelnek mindenkire, elütni nem fognak senkit, de ugyebár ők motorral vannak. Egyszer táskám hevedere beleakadt az egyik motorba, aztán futottam vele pár métert, míg sikerült kiszedni – a srác mindeközben a nagy embertömeg miatt semmit sem érzékelt a történtekből…

A Jemma el-Fna este

Miután az egyik tér menti étteremben megvacsoráztunk (a menüről majd később, mert az nem nagyon változott az utazás során…), s bevásároltunk a kedvenc datolyámból és a facsart narancslét is megittuk, páran felmentünk a teret övező éttermek egyikének tetőteraszára, hogy stílusosan egy mentateával (erről is majd később) zárjuk a napot – meg, hogy készthessek esti fotókat a térről. Hatalmas élmény volt, mintha egy hangyabolyt látnánk!

Nem tudom, mennyire jött át a leírásból és fotókból a hangulat, de ezt igazán nehéz leírni. Itt minden este olyan hangulat uralkodik, mint nálunk augusztus 20-án vagy a Belvárosi Fesztiválon – egy különbséggel: itt nincsen annyi részeg… Marrakesht nem megnézni kell, hanem megélni! Úgy érzem, mi megéltük, s egy esti habibi-zenétől (tipikus arab popzene; a habibi szó jelentése szeretlek) hangos levezető vízipipázás és poharazgatás után fáradtan bedőltünk az ágyba. Én meg a több mint negyven órás ébrenlétem után úgy aludtam, mint a bunda.

Még több fotót erről a napról itt találsz!

FOLYTATÁS KÖVETKEZIK!

Az utazás során készített fotóimból összeállított zenés válogatást itt nézheted meg!

Ha Te is el szeretnél jönni velünk, hogy át éld ezeket az élményeket és saját szemeddel lásd Dél-Marokkó csodálatos világát, akkor itt tudsz jelentkezni.