Fájó szívvel vettünk búcsút M'Hamidtól, valamint két újdonsült barátunktól, Ibrahimtól és Ahmedtől. Az itt eltöltött másfél nap, különösen az előző napi kirándulás a homokdűnékhez teljesen feltöltött minket. Szükség is volt az energiánkra s kitartásunkra, mert kétnapos buszozás, közel 800 kilométer állt előttünk Tafraoute-ig, az Anti-Atlasz központjáig...
Agdz-ba, mivel nincs is más lehetőség, ugyanazon az úton, a Draa-folyó völgyében mentünk vissza. M'Hamid-ot elhagyva vettük észre (odafelé úton már fáradtak voltunk a nézelődéshez is) a hatalmas területű, nagyon szép épületekből álló katonai támaszpontot. Hát, őszintén szólva nem biztos, hogy ez a legizgalmasabb őrszolgálati hely a világon, de hát, ha egyszer odafenn a nagyok úgy döntöttek...
 |
Ilyen táblát is bizony ritkán látni az öreg kontinensen! |
Zagorában megint összefutottunk Azíz rendőrhaverjával. Lement a szokásos üdvözlési szertartás, aztán már mentünk is tovább. Míg idefelé a törzsi gyűlésre igyekvő motorosok szúrtak nekünk szemet, addig most a szamárháton közlekedő helyiekre, főleg fiatal srácokra, fejükön hatalmas zsákokat cipelő nőkre (!) lettünk figyelmesek. Ők, mármint a fiúk, azonban nem a könnyű és laza fehér ruhában, hanem jó szoros farmerban ülték meg „járműveiket". A két terepjáró sofőrünk is a népi ruhájuk alatt egy jó vastag farmert viseltek. Ezen aztán nagyot csodálkoztunk: persze, a helyiek hozzá vannak szokva a meleghez, de hogy farmerban?! A nők, mivel ez abszolút a régi hagyományokat tisztelő vidék volt, hosszú fekete, némelyiküknek még a szemét is elfedő ruhát viseltek. Amin nagyot derültünk, az egy kecske volt, melyet egy kismotor csomagtartójára pókkal erősített ládába vittek az egyik faluból a másikba. Nagyon ötletes volt! Utunk során még több, az itthonitól igencsak eltérő állat-szállítási megoldást tapasztaltunk.
Agdz-ba nem sokkal egy óra után, tehát ebédidőben érkeztünk, miután alaposan lefotóztuk a város előtt, a Jebel Kissane tövében emelkedő kisebb dombra épített erődöt. Mihelyt megálltunk fotózni, egy fiatal srác jött oda hozzánk, aki a Draa-folyó menti pálmákról frissen szedett datolyát árult pálmalevelekből készített kosarakban. A leveleken érződött, hogy nemrég vágta le őket... Annyira megtetszett nekünk kedvessége, hogy az összes elkészített kosár datolyát megvettük tőle.
 |
Erőd a Jebel Kissane tövében |
Míg az ebédre vártunk, páran körbesétáltunk a főtéren. Betértünk egy ajándéküzletbe, melyben két berber srác dolgozott. Mikor megtudták, hogy magyarok vagyunk, egyből mondták: „Budapest! Budapest!" - járt ugyanis már náluk több magyar is. Jó érzés volt megint, hogy ezek az emberek, akik valószínűleg nem sokat járnak városuk határán kívülre, ennyire megjegyzik az oda látogatók nemzetiségét, és pár információt arról a helyről, ahonnan érkeztek hozzájuk.
Agdz-tól Tafraoute-ig, annak ellenére, hogy ez Dél-Marokkó fő ütőere kelet-nyugati irányban, egy igen rossz minőségű út vezet. Az állandó kátyúk és úthiányok kerülgetése, valamint a szerpentines részeken a szembejövő, a környékbeli kobaltbányába munkásokat szállító buszokkal való sakkozgatás (és azért is mindig a legkeskenyebb részeken találkoztunk velük szembe!) miatt nem lehet itt gyorsan haladni. Így a teljes távot csak két részletben lehet teljesíteni - vagy nagyon korán el kell indulni M'Hamidból, és akkor hátha. A lassú haladás azonban lehetővé tette, hogy gyönyörködjünk a tájban és annak változásában. Ez az az útszakasz, mely során minden geológus és geográfus szíve hevesebben ver: a tankönyvekben leírt gyűrődéses, vetődéses és különböző, rendkívül látványos felszíni formák itt a szemünk előtt pár méterrel magasodnak. Egyszerűen lenyűgzőek! Még azok számára is, akik kevésbé érdeklődnek a téma iránt. A szavak helyett beszéljenek inkább a fotók!
Egyszer, egy rövid fotószünetre, megálltunk egy muszlim temető mellett. Úgy látszik Allahnak nem tetszett, hogy mi a sírokat fotóztuk: Tamara bokája egy rossz mozdulat köveztkeztében kifordult. Pont most, amikor itt vagyunk a semmi közepén! Még szerencse, hogy volt velünk egy orvos, aki megállapította, hogy ezt bizony meg kell nézetni egy kórházban. Huhh!
Kicsit idegesen folytattuk utunkat. Délután öt óra tájban megérkeztünk Foum Zguid-ba, mely nem más mint egy katonai város. Itt aztán tényleg nincsen semmi, csak egy nagyobb laktanyányi katona és az őket kiszolgáló infrastruktúra. Ebből kifolyólag azonban szigorúan ellenőrzik a városba be- és kiutazókat. Mi nekünk is komplett listát kellett leadni arról, kik vagyunk, honnan jövünk, hova tartunk, mennyi napot leszünk a városban, hol szállunk meg stb. De ez hasonló szellemben ment mint bármely más ellenőrzés: míg Azíz elbeszélgetett az egyik katonával, addig Gábor, az adatainkat ellenőrző bakával együtt, az ellenőrző pont épületében mentateázott... Minden rendben volt, további jó utat kívántak.
Foum Zguid-i szállásunk elfoglalása után, egyből neki indultunk, hogy a város peremén, pálmafák árnyékában fekvő holt város romjait megnézzük. Nagyon izgalmas volt sétálni a romok között, de itt tapasztaltuk meg, hogy bizony ide nem nagyon gyakran érkeznek külföldiek. Fiatalok, nagyobb csoportokba verődve követték utunkat: nem akartak semmi rosszat, csak a területükön voltunk... Mire kiértünk a romok közül, már besötétedett. A müezzin éneke az esti imára hívta a hívőket. Meg kellett állapítanunk, hogy ez volt a legszebb müezzin ének, amit az út során halottunk. Más városokban már-már idegesítően énekeltek, de itt nagyon kellemes volt!
Visszasétáltunk szállásunkra, megérdeklődtük a helyiektől, hogy hol van a legközelebbi kórház (nagyon segítőkészek voltak!), aztán vacsoráztunk egy jót. Kicsit sokat kellett rá várnunk, de mint már mondtam, itt máshogy telik az idő... Ismételten csak a csillagos égbolt alatt aludtam: nagyon kellemes volt, bár hajnalban igen hideg szél fújt.
A másnap reggeli ébresztőnkről a sereg gondoskodott. Tény, hogy nem kapkodták el a dolgot, mivel trombitaszó csak nyolc órakor hangott fel, de nekünk ez különösen jó volt. Megreggeliztünk aztán indultunk is Tatába, ahol a legközelebbi kórház volt. Foum Zguid után , az út mellett van egy gyönyörű kanyonrendszer - pár fotó erejéig tartottunk itt egy rövid szünetet.
Tizenegyre megérkeztünk Tatába, mely egy meglehetősen nagy és rendkívül csúnya város. Nincs ott semmi. Míg páran elkísérték Tamarát a kórházba, addig mi a városközpontban próbáltuk elütni az időt és persze találni egy hűvős helyet a meleg elől - az utcai hőmérő szerint 51 fok volt... Közel két órát teázgattunk, s ettünk egy étterem árkádsora alatt. Odabenn fiatal srácok billiárdoztak, míg mellettünk minden asztal körül teli volt emberrel, s az örök rejtély merült fel már megint: hogy a fenébe érnek rá egész nap gondtalanul teázgatni?! Rendben, meleg van, de akkor is!
Nem sokkal egy előtt Tamaráék is megérkeztek. Kiderült, hogy nincsen semmi komoly sérülés, de pihentetni kell a bokáját. Elmesélésük alapján a kórház puritán volt, de rendkívül tiszta és kulturált. Enikőt, orvosunkat, aki végig asszisztált a kezelésnél, pedig meg is kérdezték a hely orvosok, hogy nem lenne-e kedve itt maradni, mert nagyon nagy az orvoshiány...
Miután Azíz is végzett az imájával, melyet az egyik mecsetben végzett el, folytattuk utunkat Tafraoute irányában. Ahogy közelítettünk az Anti-Atlasz felé, majd egyre inkább a hegység belsejébe kerültünk, a táj egyre zöldebb lett. A kopár sivatagi táj után fokozatosan jelentek meg a virágok, a fű és a nagyobb fák is. Utóbbiak még csak a folyómedrekben. Káprázatos felszíni formák, oázisokban megbújó, hangulatos berber falvak között kanyarogtunk. Óránként egy-két autóval, s helyenként egy út mellett terebélyes fa alatt piknikező társasággal találkoztunk. Azt nem tudtuk megint csak megmagyarázni, amikor egyszer csak feltűnt egy-két gyalogos az út mellett: hova tartottak, s honnan jöttek? - a települések itt legalább tíz kilométer távolságra voltak egymástól.
Hat óra után nem sokkal megérkeztünk az Anti-Atlasz központjába, Tafraoute-ba.
Első benyomások naplemente idején: pezsgő élet a főutcán, rengeteg turista, nők alig láthatóak, akik igen azok nagyon szépek, csak sok rajtuk a fekete ruha, és nagyon finom illatokkal csábító éttermek.
Páran beültünk a Tanger étteremben kipihenni a hosszú buszozás fáradalmait és enni egy finom tajine-t.
Egy korábbi ígéretemhez hűen akkor megragadnám itt a lehetőséget, és írnék pár sort a helyi gasztronómiáról.
Két héten át minden szálláshelyen nagyon bőséges, de ugyanazokból az elemekből álló reggelit kaptuk: péksütemények, vaj, lekvár, olivabogyó, juhtúró, mentatea, nagyon finom (és erős) kávé. M'Hamidban - változatosság kedvéért - kértünk a srácoktól tojást: nagyon megörültünk, amikor hoztak egy hatalmas tányérnyival.
Napközben nagyon nem ettünk. Ilyen melegben egyszerűen nem kívánja az ember az ételt; ezért is jó ilyenkor a gyümölcs és gyümölcslé.
A főétkezéseket mindig este, egy helyi étteremben tartottuk. Bátran elmondhatjuk, hogy két hét alatt Marokkó összes ételét kipróbáltuk: tajine, harira leves, marokkói saláta (ami egyenlő egy görög salátával), sistók (olyan mint a gyros), azt ennyi!
A tajine nem más mint a hasonló nevű, jellegzetes alakú égetett edényben, forrón felszolgált bárány-, marha- vagy éppen csirkehús szeletek rengeteg zöldséggel, rizzsel vagy hasábburgonyával. Állítom, hogy az összes kombinációjó tajine-t megkóstoltuk. A harira pedig nem más, mint egy rendkívül laktató, zöldségekkel és fűszerekkel ízesített lencseleves. Egyszerűen isteni volt! - még tíz nap után is...
És hozzá ittuk a híres marokkói mentateát. Nos, tény, hogy cukor nélkül tényleg nincsen jó íze - de annyi cukorral sem, amennyivel ők isszák! Képzeljünk el egy Magyarországon kereskedelmi forgalomban kapható egy centiméter oldalú kockacukrot! Megvan? No, akkor ezt szorozzuk meg néggyel: ekkora ott EGY darab kockacukor... A teában már alapból volt egy ilyen, de biztos ami biztos adtak még hozzá egyet vagy kettőt... Következő rejtély volt: mennyi itt, Marokkóban a diabéteszes?! (Annyi cukrot ittam kinn, hogy azóta már cukor nélkül iszom itthon a teát.)
Időközben nagyon kellemesre lehűlt a levegő. A szokásos marokkói menü elfogyasztása után visszamentünk szálláshelyeinkre (két egymással szemközt lévő panzióban fértünk el), én szokás szerint a tetőre, és fáradtan elaludtunk. Kilenc után már csend honolt a városban - egy rohadt szúnyog azért sokáig zenélt a fülem mellett...
FOLYTATÁS KÖVETKEZIK!
Még több fotót erről a két napról itt találsz.
Az utazás során a fotóimból készített zenés válogatást itt nézheted meg.
Ha Te is el szeretnél jönni velünk, hogy átéld ezeket az élményeket, és saját szemeddel lásd Dél-Marokkó csodálatos világát, akkor itt tudsz jelentkezni.
 |
Nyitott földrajzkönyv Nr. 1 |
Egyszer, egy rövid fotószünetre, megálltunk egy muszlim temető mellett. Úgy látszik Allahnak nem tetszett, hogy mi a sírokat fotóztuk: Tamara bokája egy rossz mozdulat köveztkeztében kifordult. Pont most, amikor itt vagyunk a semmi közepén! Még szerencse, hogy volt velünk egy orvos, aki megállapította, hogy ezt bizony meg kell nézetni egy kórházban. Huhh!
Kicsit idegesen folytattuk utunkat. Délután öt óra tájban megérkeztünk Foum Zguid-ba, mely nem más mint egy katonai város. Itt aztán tényleg nincsen semmi, csak egy nagyobb laktanyányi katona és az őket kiszolgáló infrastruktúra. Ebből kifolyólag azonban szigorúan ellenőrzik a városba be- és kiutazókat. Mi nekünk is komplett listát kellett leadni arról, kik vagyunk, honnan jövünk, hova tartunk, mennyi napot leszünk a városban, hol szállunk meg stb. De ez hasonló szellemben ment mint bármely más ellenőrzés: míg Azíz elbeszélgetett az egyik katonával, addig Gábor, az adatainkat ellenőrző bakával együtt, az ellenőrző pont épületében mentateázott... Minden rendben volt, további jó utat kívántak.
 |
Hegyi falvak |
Foum Zguid-i szállásunk elfoglalása után, egyből neki indultunk, hogy a város peremén, pálmafák árnyékában fekvő holt város romjait megnézzük. Nagyon izgalmas volt sétálni a romok között, de itt tapasztaltuk meg, hogy bizony ide nem nagyon gyakran érkeznek külföldiek. Fiatalok, nagyobb csoportokba verődve követték utunkat: nem akartak semmi rosszat, csak a területükön voltunk... Mire kiértünk a romok közül, már besötétedett. A müezzin éneke az esti imára hívta a hívőket. Meg kellett állapítanunk, hogy ez volt a legszebb müezzin ének, amit az út során halottunk. Más városokban már-már idegesítően énekeltek, de itt nagyon kellemes volt!
Visszasétáltunk szállásunkra, megérdeklődtük a helyiektől, hogy hol van a legközelebbi kórház (nagyon segítőkészek voltak!), aztán vacsoráztunk egy jót. Kicsit sokat kellett rá várnunk, de mint már mondtam, itt máshogy telik az idő... Ismételten csak a csillagos égbolt alatt aludtam: nagyon kellemes volt, bár hajnalban igen hideg szél fújt.
 |
Naplemente Foum Zguidban |
A másnap reggeli ébresztőnkről a sereg gondoskodott. Tény, hogy nem kapkodták el a dolgot, mivel trombitaszó csak nyolc órakor hangott fel, de nekünk ez különösen jó volt. Megreggeliztünk aztán indultunk is Tatába, ahol a legközelebbi kórház volt. Foum Zguid után , az út mellett van egy gyönyörű kanyonrendszer - pár fotó erejéig tartottunk itt egy rövid szünetet.
Tizenegyre megérkeztünk Tatába, mely egy meglehetősen nagy és rendkívül csúnya város. Nincs ott semmi. Míg páran elkísérték Tamarát a kórházba, addig mi a városközpontban próbáltuk elütni az időt és persze találni egy hűvős helyet a meleg elől - az utcai hőmérő szerint 51 fok volt... Közel két órát teázgattunk, s ettünk egy étterem árkádsora alatt. Odabenn fiatal srácok billiárdoztak, míg mellettünk minden asztal körül teli volt emberrel, s az örök rejtély merült fel már megint: hogy a fenébe érnek rá egész nap gondtalanul teázgatni?! Rendben, meleg van, de akkor is!
 |
Őszintén szólva sokkal elviselhetőbb ez az 51 fok, mint idehaza a 30 fok, mivel ott nem éget a nap, csak melegen süt |
Nem sokkal egy előtt Tamaráék is megérkeztek. Kiderült, hogy nincsen semmi komoly sérülés, de pihentetni kell a bokáját. Elmesélésük alapján a kórház puritán volt, de rendkívül tiszta és kulturált. Enikőt, orvosunkat, aki végig asszisztált a kezelésnél, pedig meg is kérdezték a hely orvosok, hogy nem lenne-e kedve itt maradni, mert nagyon nagy az orvoshiány...
 |
Nyugodt teaszertartás - a nap bármely szakaszában |
Miután Azíz is végzett az imájával, melyet az egyik mecsetben végzett el, folytattuk utunkat Tafraoute irányában. Ahogy közelítettünk az Anti-Atlasz felé, majd egyre inkább a hegység belsejébe kerültünk, a táj egyre zöldebb lett. A kopár sivatagi táj után fokozatosan jelentek meg a virágok, a fű és a nagyobb fák is. Utóbbiak még csak a folyómedrekben. Káprázatos felszíni formák, oázisokban megbújó, hangulatos berber falvak között kanyarogtunk. Óránként egy-két autóval, s helyenként egy út mellett terebélyes fa alatt piknikező társasággal találkoztunk. Azt nem tudtuk megint csak megmagyarázni, amikor egyszer csak feltűnt egy-két gyalogos az út mellett: hova tartottak, s honnan jöttek? - a települések itt legalább tíz kilométer távolságra voltak egymástól.
 |
Nyitott földrajzkönyv Nr. 2 |
 |
Tafraoute felé közeledve egyre zöldebbé vált a táj |
Hat óra után nem sokkal megérkeztünk az Anti-Atlasz központjába, Tafraoute-ba.
Első benyomások naplemente idején: pezsgő élet a főutcán, rengeteg turista, nők alig láthatóak, akik igen azok nagyon szépek, csak sok rajtuk a fekete ruha, és nagyon finom illatokkal csábító éttermek.
Páran beültünk a Tanger étteremben kipihenni a hosszú buszozás fáradalmait és enni egy finom tajine-t.
Egy korábbi ígéretemhez hűen akkor megragadnám itt a lehetőséget, és írnék pár sort a helyi gasztronómiáról.
Két héten át minden szálláshelyen nagyon bőséges, de ugyanazokból az elemekből álló reggelit kaptuk: péksütemények, vaj, lekvár, olivabogyó, juhtúró, mentatea, nagyon finom (és erős) kávé. M'Hamidban - változatosság kedvéért - kértünk a srácoktól tojást: nagyon megörültünk, amikor hoztak egy hatalmas tányérnyival.
Napközben nagyon nem ettünk. Ilyen melegben egyszerűen nem kívánja az ember az ételt; ezért is jó ilyenkor a gyümölcs és gyümölcslé.
A főétkezéseket mindig este, egy helyi étteremben tartottuk. Bátran elmondhatjuk, hogy két hét alatt Marokkó összes ételét kipróbáltuk: tajine, harira leves, marokkói saláta (ami egyenlő egy görög salátával), sistók (olyan mint a gyros), azt ennyi!
A tajine nem más mint a hasonló nevű, jellegzetes alakú égetett edényben, forrón felszolgált bárány-, marha- vagy éppen csirkehús szeletek rengeteg zöldséggel, rizzsel vagy hasábburgonyával. Állítom, hogy az összes kombinációjó tajine-t megkóstoltuk. A harira pedig nem más, mint egy rendkívül laktató, zöldségekkel és fűszerekkel ízesített lencseleves. Egyszerűen isteni volt! - még tíz nap után is...
És hozzá ittuk a híres marokkói mentateát. Nos, tény, hogy cukor nélkül tényleg nincsen jó íze - de annyi cukorral sem, amennyivel ők isszák! Képzeljünk el egy Magyarországon kereskedelmi forgalomban kapható egy centiméter oldalú kockacukrot! Megvan? No, akkor ezt szorozzuk meg néggyel: ekkora ott EGY darab kockacukor... A teában már alapból volt egy ilyen, de biztos ami biztos adtak még hozzá egyet vagy kettőt... Következő rejtély volt: mennyi itt, Marokkóban a diabéteszes?! (Annyi cukrot ittam kinn, hogy azóta már cukor nélkül iszom itthon a teát.)
 |
Az Anti-Atlasz jellegzetes szín- és formavilága |
Időközben nagyon kellemesre lehűlt a levegő. A szokásos marokkói menü elfogyasztása után visszamentünk szálláshelyeinkre (két egymással szemközt lévő panzióban fértünk el), én szokás szerint a tetőre, és fáradtan elaludtunk. Kilenc után már csend honolt a városban - egy rohadt szúnyog azért sokáig zenélt a fülem mellett...
FOLYTATÁS KÖVETKEZIK!
Még több fotót erről a két napról itt találsz.
Az utazás során a fotóimból készített zenés válogatást itt nézheted meg.
Ha Te is el szeretnél jönni velünk, hogy átéld ezeket az élményeket, és saját szemeddel lásd Dél-Marokkó csodálatos világát, akkor itt tudsz jelentkezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése