Összes oldalmegjelenítés

2013. június 20., csütörtök

Dél-Marokkó körtúra (2013 április) 1. nap - Az odaút

Nem titok: régi álmom volt, hogy eljussak Marokkóba. A Kelet nyugati kapuja – szokták róla mondani. De akár nevezhetnénk a Dél északi kapujának is… Három kultúrkör – az iszlám-arab, az afrikai és az európai – találkozása egy páratlan földrajzi szépségeket rejtő országban.


Visszatekintve nyugodtan mondhatom, ha egyszer eljutsz oda, mindig vissza fogsz vágyni. Valamit ott hagysz magadból, ugyanakkor el is hozol onnan dolgokat. Nem, nem a tárgyi dolgokra és a bazárban kapható olcsó szuvenírekre gondoltam – persze azokat is hozol bőségesen… Azokra a pillanatokra, emlékekre, érzésekre, melyek örökké bevésődnek a fejedbe; melyektől több, esetleg kicsit más leszel; melyektől másként szemléled a világot; melyektől másként viszonyulsz embertársaidhoz. Nem ez volt az első alkalom, hogy arab országban jártam, de ennek ellenére minden alkalommal meglepődök a helyiek mindennapi kedvességén, alázatán, közvetlenségén s szeretetén. S kérdezem ilyenkor magamtól: „Ez itthon miért nincsen?!”
S most itt ülök egy repülőgépen, útban Marokkó felé, izgatottan várva a felszállást. Az ajtók bezárultak, a motorok beindulnak, s szépen lassan el kezdünk gurulni a repülőtér betonján. Minden egyes felszállásnak jelképes jelentése is van: távolodva a földtől tapasztaljuk, hogy valójában mennyire kicsik vagyunk, s azok a problémák, amik miatt rengeteg időt kesergünk, stresszelünk – tegyük hozzá legtöbbször feleslegesen –, ahogy az épületek és az autók odalenn, egyre kisebbé válnak, végül eltűnnek: egyszerűen magunk mögött hagyjuk őket, föléjük emelkedünk.
Áttörve a Budapest felett megülő „tejfölt” és egy-két légörvényt, melyek azért megtáncoltatták a repülőgépet, szikrázó napsütés fogadott. A repülőgép elérte az utazási magasságot: nyugodtan repültünk Frankfurt felé.



Felhők felett

Miközben az ebédet szolgálták fel a légiutas-kísérők, túravezető társammal, Gáborral beszélgetésbe elegyedtünk a mellettünk ülő fiatal lánnyal. Elmesélte, hogy öt éves kora óta táncol és azóta is ez neki az élete, s éppen Amszterdamba tart felvételizni az ottani művészeti egyetem tánc szakára. Nem tudtunk vele sokkal többet társalogni, mert időközben elkezdtük a leszállást a frankfurti repülőtérre. Sok sikert kívántunk neki, elbúcsúztunk tőle, majd kiszálltunk a repülőgépből. Odalenn borús, esős idő fogadott minket – mondjuk ez aztán édesmindegy volt számunkra, mivel a casablancai gép indulásáig hátralévő négy órát úgyis a reptéren kellet, hogy töltsük. Szerencsére gondoskodtunk róla, hogy izgalmasan teljen el ez a pár óra…
A helyzet a következő volt. Tudtuk, hogy vannak ingyenesen használható kávét, teát, forró csokit „felszolgáló” automaták a repülőtéren – csak azt nem tudtuk, hogy nem mindenhol… Úgy döntöttünk, hogy először megkeressük a casablancai gép indulási kapuját, aztán teázgatunk. A terminál két része között egy igencsak futurisztikusan kinéző alagúton mentünk át. A hosszú futószalagos utazást a hangszórókból jövő madárcsicsergés tette még kellemesebbé… Mikor azonban átértünk, azzal szembesültünk, hogy a repülőtér azon részén már nincsenek ilyen automaták, hanem csak ott, ahová megérkezett a budapesti járat. Puff! Na, több se kellett nekünk: hátraarc, indulás vissza! Ezzel elkezdődött a frankfurti hajsza az ingyen kávé és tea után…
Elkövettük azonban azt a hibát, hogy nem ugyanott mentünk vissza, ahol jöttünk, hanem egy másik úton: azon, amely kivezetett minket a repülőtérről. Fel sem tűnt nekünk, hogy kiléptünk a transzfer területből. Jó sok percet veszítettünk azzal, míg az információs pultnál végre megértették, hogy hova is szeretnénk menni – úgy látszott, hogy halványlila gőzük sincsen arról, hogyan tudnánk visszajutni. Végül kiderült, hogy szépen keresztül kell menni a repülőtéri ellenőrzésen, és akkor ott leszünk. Az átvilágításnál a német és távol-keleti kollégák mellett három ázsiai (indiaiak vagy bangladesiek) férfi alkotta a biztonsági szolgálatot (na, ez ám a kultúrák keveredése!). Mikor átértem, az egyikük (hajviseletéből ítélve szikh volt!), fülig érő mosollyal odalépett hozzám, s azt mondta, hogy van valami a táskámban, amit jó lenne megnézetni az irodában… No, akkor hirtelen a legrosszabbra gondoltam: elfüggönyözött szoba, baltaarcú őrökkel stb. Mikor azonban láttam, hogy az irodában dolgozó figura egy mosolygós, hosszú szakállt viselő muszlim férfi, akkor már tudtam, hogy velük – bármi baj is lesz – simán el tudok beszélgetni. Kiderült, hogy a mini-hűtőtáskám akkumulátorát szűrte ki a gép, s mivel már használtak ilyet bombakészítésre, nem bízták a véletlenre. Gyors ellenőrzés után mindent, rendben találtak, szorosan megszorították a kezemet, majd mosolyogva további jó utat kívántak nekem.
A kis intermezzó után végre megérkeztünk az automatákhoz. Megláttuk az elsőt, odarohantunk, de csalódnunk kellett: be voltak zárva… Ám észrevettünk egy pakisztáni srácot egy kisautóval, akinek láthatóan az volt a feladata, hogy ezeket szépen bezárja. (Felmerült bennünk a kérdés, hogy mégis mindezt miért este hét órakor a legnagyobb csúcsban?!) Több sem kellett nekünk: eszeveszetten el kezdtünk rohanni, hogy megelőzzük, s akkor is meg tudjuk inni azt az ingyen kávét. Sikerült! Több kör kávé, forró csoki, tea megivása után egymásra néztünk és nagyot nevettünk: közel két óránk ment el vele, míg végre ittunk azokból az italokból; nagyon jól estek!
Innen már a jól ismert madárcsicsergős alagúton visszamentünk a casablancai gép indulási kapujához. Útközben a kempingbiciklivel (azzal az igazi „parasztkergetővel”) közlekedő reptéri biztonsági őrség embereivel is összefutottunk. A dohányzók számára épített kis üvegfülkék is érdekes látványt nyújtottak. A duty free-kben még feltankoltunk pár üveg töménnyel – tudtuk, hogy Marokkóban azokat nem igen fogunk kapni, s ugyebár senki sem kívánt egy esetleges gyomorrontást, vagyis kellett a fertőtlenítő orvosság!



A madárcsicsergős futurisztikus alagút a frankfurti repülőtér alatt

Miközben a többiek vásároltak, leültem egy székre és csak figyeltem. Eltűnődtem, milyen érdekes helyek ezek a repülőterek! Itt sosem áll meg az élet: nincs külön nappal és éjszaka. Emberek tízezrei a világ minden szegletéből vannak folyamatos mozgásban (tíz perc alatt hat különböző nyelvet hallottam): valahonnan jöttek, s valahová tartanak, és most, pár másodperc erejéig útjaink találkoztak.
Végre hosszas várakozás után este tíz előtt pár perccel megkezdtük a beszállást. Egy gyönyörű marokkói lány mellé szólt a jegyem. (Irigykedtek is rendesen a többiek...) Egyből elaludt, így sajnos nem tudtam vele beszélgetni. Én sem bírtam sokáig: kicsit próbáltam Sudokuzni, meg egy marokkói újság híreit elolvasni, de hamar elnyomott az álom. Alexandre Desplat Argo című filmjéhez írt zenéjét hallgattam; igazán kellemes volt. Teljesen elaludni azonban nem tudtam: ahhoz túlzottan izgatott voltam, inkább csak félálomban voltam. Közvetlenül a szárny mögött, az ablak mellett ültem. Esőfelhőkön keresztül repültünk. A jelzőlámpa minden egyes villanására pedig, melyek olyan erősek voltak, mintha villámlott volna, az esőcseppek gyönyörűen kirajzolódtak a koromsötét éjszakában.
Valahol az Ibériai-félsziget felett járhattunk, amikor felszolgálták a többfogásos, finom vacsorát. Valami kínai csirkét ettem sült camambert-tel és görögsalátával. Mindezt leöblítettem egy finom német sörrel, aztán megpróbáltam aludni egy kicsit. Nem sokkal később a légiutas-kísérők mindenkinek kiosztották a belépési formanyomtatványt: beléptünk Marokkó légterébe. A felhők eltűntek, s a kristálytiszta csillagfényes éjszakai égbolt alatt egyszer csak megpillantottuk Casablanca fényeit. Megkezdtük az ereszkedést, s a sikeres landolást követően immáron Marokkóban voltunk. Délelőtt még Budapesten pakolgattam, s pár órával később több mint kétezer kilométerrel arrébb a kiszállásra várakoztam Marokkó legnagyobb repülőterén, az V. Mohamed repülőtéren. Megérkeztünk!

FOLYTATÁS KÖVETKEZIK!

Az utazás során készített fotóimból összeállított zenés válogatást itt nézheted meg!

Ha Te is el szeretnél jönni velünk, hogy át éld ezeket az élményeket és saját szemeddel lásd Dél-Marokkó csodálatos világát, akkor itt tudsz jelentkezni!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése