Összes oldalmegjelenítés

2013. július 2., kedd

Dél-Marokkó körtúra (2013 április) 3. nap - A Magas-Atlaszon át, Ait Benhaddou

Reggel búcsút vettünk szállásadónktól, Fuadtól és Mohamed barátunktól megköszönve mindkettőjüknek az előző hajnalban a szálláskeresés során nyújtott kedvességüket. Azíz mester már a sarkon várt ránk, hogy elrepítsen minket a Magas-Atlasz gerincén átkelve Ait Benhaddouba. De nem is Marokkóban lettünk volna, ha nem közli velünk, hogy sajnos, nem tudja, miért, de a mikrobusz tolóajtója elromlott, ennél fogva az első üléseken keresztül kell betornáznunk magunkat a buszba…


Ha Marokkóban, de akárhol Európán kívül utazunk, ezt nagyon meg kell tanulnunk: itt nem úgy működnek a dolgok (pl. az időszámítás, ahogy ezt többször tapasztaltuk), mint odahaza! Így az ilyen, s ehhez hasonló eseteket türelemmel és elfogadással, nem pedig idegeskedéssel és türelmetlenkedéssel kell fogadnunk és kezelnünk – sőt fogjuk fel viccesen a helyzetet, az még segít is!
Elmentünk Marrakesh egyik (a kettő közül) bevásárlóközpontjába, hogy készleteinket feltöltsük. Miközben vásárolgattunk, Azíz visszavitte a mikrobuszt a városba, hogy megjavíttassa. Azt mondta, fél óra múlva itt lesz. Másfél óra múlva azért már kezdtünk egy kicsit türelmetlenkedni. Szűk két órán belül azonban befutott, büszkén mutatva, hogy újra működik az ajtó. De most őszintén: otthon, ha ilyen problémánk van, hány napig (!) várhatunk, míg egyáltalán el kezdenek az autóval foglalkozni?! Szóval, le a kalappal Azíz és a helyi autószerelők előtt!
Míg ő távol volt, addig felfedeztünk egy igazi marokkói szupermarketet – ami éppen ugyanolyan, mint az összes többi Európában. Sőt, még a hangszórókból is ugyanazok a zenék üvöltenek, mint itthon bármelyik bevásárlóközpontban. Akkor már inkább a habibi-zene… No, de nem telt unalmasan ez a szűk két óra – számomra biztosan nem, ugyanis elveszítettem a fényképezőgépem napellenzőjét, s a rendelkezésre álló időben végig azt kerestem; egy tűt a szénakazalban. Két évvel ezelőtt, a Mont Blanc mászás során egyszer már leesett, de akkor még megtaláltam az aljnövényzetben. Most azonban nem sikerült, pedig háromszor is végigsétáltam az áruházon, miközben a személyzet legtöbb tagja (biztonsági őrök, takarítók, eladók, valamilyen manager és egy gyönyörű infópultos lány…) a legtermészetesebb módon segített nekem ebben. Hihetetlenül jó érzés volt, hogy a helyiek számára ez teljesen automatikus volt!
Negyed egy körül tehát végre útnak indultunk Ait Benhaddou felé. Utunk a Magas-Atlasz hegyvonulatán át vezetett. Először csak szelídebb, kopár, vöröses talajjal borított dombokon át haladtunk, melyeket helyenként szebbnél-szebb völgyek, vízfolyások és a bennük elterülő burjánzó pálmaligetek színesítettek. Az út mentén az agyagból épített házak árnyékában legelő kecskéket, s megkötözött lábú szamarakat láttunk. Egyik faluban az út melletti földes, poros részen pedig százszámra voltak kiállítva a szebbnél-szebb festett cserépvázák. Ahogy az igen kanyargós úton egyre feljebb emelkedtünk, egyszer csak feltűntek a Magas-Atlasz még hóval borított hegycsúcsai. Az Ait Barka hágónál felhúzott panorámakávézónál rövid fotószünetet tartottunk. Ám nemcsak a tájban volt szerencsénk gyönyörködni! Pár perccel utánunk egy hasonló mikrobusz állt be mellénk, amiből kilenc helyi, elképesztően szép modell lány szállt ki. Mondanom sem kell, kicsit hosszabbra sikeredett ez a kávészünet…



Üdvözöljük a Magas-Atlaszban!"

Folytattuk utunkat. Az egyik hegyi faluba pont a péntek déli ima idejében érkeztünk. Az út menti árkádos mecset árnyékában, illetve amellett, a tűző napon több tucat férfi imádkozott a földre kiterített imaszőnyegeiken Mekka felé fordulva.
Az iszlám vallás öt pillére közül az egyik az ima, arabul szalát, melyet naponta ötször, a nap járásától függően megadott időpontban kell elvégezni: napfelkeltekor (fajr), délben (dzuhr), délután (aszr), napnyugtakor (maghrib) és este (isá). A muszlimok imája azonban nem azonos a keresztény ima fogalommal: az előbbi ugyanis sokkal inkább egy erősen kötött, rituális mozdulatokból (meghajlások, leborulások) és mondatokból (Allah segítségül hívása) álló szertartáshoz. Az imát a lehetőségekhez mérten közösségben (de nem feltétlenül mecsetben), a péntek déli imát azonban szigorúan mecsetben kell elvégezni. Minden ima előtt kötelezően el kell végezni a rituális tisztálkodást. Víz híján tiszta homokkal is el lehet végezni a mosakodást – nagy előny ez a többnyire sivatagos területeken élő muszlimok számára!
A pénteki ima legfontosabb része a beszéd (khutba), melyet az imát vezető imám (az a férfi, aki a Koránt a legjobban ismeri a közösségből, s erkölcsi, valamint szellemi tekintetben különb társainál) tart, s mely jó cselekedetekre, istenfélelemre és az elöljárók/uralkodók iránti engedelmességre int. Idővel – különösen napjainkban – sajnos a beszéd igen komoly politikai jelentőségre tett szert. Amikor például a Damaszkuszban, a síiták egyik legszentebb mecsetében, a Sayyida Zeinab mecsetben jártam, idegenvezetőm csendben odasúgta nekem, hogy a Hezbollah többek között itt toborozza az embereit – nem beszélve bizonyos szunnita mecsetekről, ahol az al-Káida is komoly toborzótevékenységet folytat…



Cserépedények ipari mennyiségben

No, de itt ilyenről szó sem volt! Lassan elhaladtunk mellettük, majd tovább folytattuk kanyargásunkat a Tizi ’n’ Tichka hágó felé. A hágó előtt van egy kilátópont, ahonnan a szerpentin nagy része belátható. Gyors fotószünetet tartottunk. A semmiből azon nyomban több idős berber férfi került elő, hogy mindenféle „eredeti” ilyen-olyan színes köveket sózzon ránk. Persze több nagyon alaposan kimunkált dísztárgyat is árult. (A berberekről később még írok!) Ez is nagyon érdekes jelenség Marokkóban (és más arab országban is), amihez hamar hozzá kell szokni: ha megállsz út közben egy helyen, amiről azt gondolod, hogy elhagyatott – na, az a legtöbbször nem az… A helyi kereskedők jól ismerik az útszéli pihenőket, s mikor egy busz megáll, egyből lecsapnak a kiszálló utasokra. Nagyon kedvesen próbálnak Neked ez égvilágon mindent eladni. S valljuk be, sokszor sikerrel járnak.
A Magas-Atlaszon két út vezet át: egyik, amin mi is mentünk délkelet felé, s melynek legmagasabb pontja a Tizi ’n’ Tichka hágó, valamint egy másik, amely déli irányban halad. Érdekes módon, télen ez a két út teljesen le van zárva: vagyis amíg hó borítja az utakat, addig bizony, ha északról délnek akarsz utazni, meg kell kerülni az egész Magas-Atlasz hegyvonulatot… Sokáig tűnődtem, hogy milyen hatása van ennek a nemzetgazdaságra és a délen ilyenkor elzárva élők mindennapjaira, de nagyon úgy tűnik, hogy a hó nem okoz gondot, s egyáltalán nem áll meg az élet.



Út a Magas-Atlaszon át

A Tizi ’n’ Tichka hágó természetesen egy fontos turisztikai látványosság: hatalmas építmény jelzi a hágót, körülötte pedig boltok, kávézók, éttermek. Bementem az egyik ajándékboltba. Volt ott minden: ékszerek, ruhák, dísztárgyak, fegyverek (nem AK-k, hanem díszkardok). Beszélgetésbe elegyedtem a kereskedővel. Mikor megtudta, hogy magyar vagyok, egyből elővett egy fotóalbumot, s rámutatott egy párra: ő itt a barátom, s mellette a magyar felesége. Ezután, elmesélte, hogy már járt Budapesten, sőt egy mondatot is tudott magyarul: „Elnézést, van Nálad egy Algopyrin?” (Hogy miért pont ezt?!) Vettem nála egy kis szobrot és készítettem róla egy fotót, ha majd legközelebb találkozunk, legyen mit betennie az albumba: még egy barát Magyarországról. Kezet fogtunk, elbúcsúztunk egymástól, majd a csípős széltől dideregve visszaszálltunk a buszunkba, s megkezdtük ereszkedésünket a Magas-Atlasz túlsó oldalára. Elnyomott az álmosság.



Tizi 'n' Tichka hágó és a „helyi szúkking center"

Egy ellenőrző pont előtt ébredtem. Marokkóban minden régióhatáron van egy rendőri ellenőrzőpont. Addig nem lehet továbbmenni, míg a rendőr nem int. Ha éppen benn kávézik, vagy netalán szükségét végzik, nos, akkor sem… Szerencsénkre kinn állt, s egyből intett, hogy mehetünk tovább. Az ellenőrző pontokon kívül jellegzetes kapuk jelzik, hogy átléptünk egy másik régióba – persze, sokszor nem ugyanazon a helyen van a kapu, ahol a határ húzódik.
A táj és az idő teljesen megváltozott: megérkeztünk a sivatag szélére. A felhőtlen kék égbolt alatt elképesztő sziklaformák, vízfolyásokat övező pálmaligetek, régi öntözőcsatornák kísérték utunkat. 



Első képek a sivatag széléről, Ait Benhaddou-tól nem messze

Nem sokkal naplemente előtt feltűnt előttünk a piciny, de annál lenyűgözőbb Ait Benhaddou. A reggeli csúszás miatt nem volt már sok időnk sötétedésig, így gyorsan elfoglaltuk a szállásunkat, majd sietve elindultunk, hogy megnézzük ezt a gyönyörű vályogból épített erődített várost, berber nevén kszárt.



Ait Benhaddou a távolból

A falut és a kszárt a Magas-Atlaszból eredő Ounila folyó választja el. Bár a hegyekben még nem teljesen olvadt el a hótakaró, ahogy ezt a saját szemünkkel is láthattuk, a folyó vízszintje meglepően alacsony volt, szinte kiszáradtnak tetszett. Ennek köszönhetően azonban nem a pár évvel ezelőtt felhúzott, teljesen tájidegen hídon, hanem annál sokkal hangulatosabb módon, a folyóba elhelyezett homokzsákokon keltünk át.



Az erőd napfelkeltekor 

A kszár, mely egy berber (egészen véletlenül a Ben Haddou) klán központja volt, valamikor a XII-XIV. században épült a domb tövébe, illetve alsó lejtőjére. A domb tetején látható erődöt jó négyszáz évvel később építették. Az erőd kitűnő stratégiai ponton fekszik: innen jól lehetett ellenőrizni a Szaharán átvezető, Marrakesh-Timbuktu karavánutat. Napjainkban a kszár egyértelműen turisztikai célokat szolgál: már csak nagyon kevesen laknak magában az agyagfaluban. A lakosok többsége a folyó túloldalán (ahol a szállásunk is volt) újonnan felépített faluban él. Az a néhány család, amely nem hagyta el az ősi falut, az apró ablakú, szorosan egymás mellé épített tornyokban, kasbákban lakik. Ait Benhaddou 1987-től a Világörökség részét képezi – teljes joggal.



Azért nem lehet annyira rossz itt lakni!

Az egész település, környezetével olyan idilli, filmszerű, mintha Te magad is egy középkori film díszletei között sétálnál… Ezt igen hamar felismerték a filmvilág producerei. Az 1960-as évek óta több mint tizenöt filmet forgattak itt. Közülük csak a leghíresebbek: A Názáreti Jézus, A múmia, Gladiátor, Nagy Sándor – A hódító, Mennyei Királyság, Perzsia hercege. Bár az utóbbiak esetében sokszor nyúltak a CG-hez (computer grapics), tovább kiegészítve az eredeti látványt, azért ha figyelmesen nézzük a filmet (s erre figyelünk), akkor észre vehetjük a Ait Benhaddou több száz éve álló vályogházait.



Ahol víz van, ott élet is van: Ounila-folyó

Jó lett volna elveszni a sikátorokban, de sietnünk kellett, nehogy ránk zárják az erőd hatalmas kapuit. Az egyik ház előtt, a porban egy idős berber asszony ült, kezében unokájával. Mihelyt lefotóztam őket, az asszony már nyújtotta markát, hogy adjak neki pénzt cserébe a fotóért. Őszintén szólva, nem lepett meg a dolog! Ezt is meg kell tanulnunk, s hozzá kell szoknunk, ha Marokkóban járunk, hogy ne fotózzunk le mindenkit, aki számunkra különlegesen néz ki! Illetve ha már sikerült róluk fotót készíteni, adjunk nekik cserébe pár dirhamot (5-10), különösen, ha nyújtja a markát. Hogy miért ez az egész? A berberek hite szerint, ha lefotózzák őket, azzal elveszik igazi énüket, s az ördög kerül beléjük. Nem kell megérteni gondolkodásukat, de tartsuk tiszteletben! Meg ettől függetlenül nem szeretik, ha minden turista céltáblának használja őket. Persze ez is helyenként változik. Általánosan elmondható, hogy elzártabb falvakban, ahová kevés turista jut el, inkább tegyük le fényképezőgépeinket, vagy legalábbis észrevétlenül lőjünk. Turisztikailag frekventáltabb helyeken ezzel egyáltalán nem lesz probléma: annyi közös képet készíthetünk a helyiekkel, amennyit csak szeretnénk – s még élvezni is fogják!



Berber a helyi terepjáróval

Feljebb bandukolva az agyagváros leghíresebb házához érkeztünk, ahhoz a házhoz, melynek egyik szobája Maximus Decimus Meridius, az Északi Seregek parancsnoka, a Félix Légió tábornoka, az igazi uralkodó, Marcus Aurelius hű szolgálója… azaz Russel Crowe szobája volt a Gladiátor egyik jelenetében. Komolyan mondom, hihetetlen érzés volt ott állni! (Tudni kell, hogy Russel Crowe az egyik kedvenc színészem, s a Gladiátort is párszor láttam, annyira szeretem…) A ház jelenlegi tulaja – persze pár dirham fejében – folyamatosan ösztökélt, hogy fotózzunk le mindent, s még közös képeket is mutatott Russel Crowe-val. Az ajtón kilépve két berber srác integetett nekünk, miközben vidáman énekeltek berber dalokat. Kérdezték honnan jöttünk, s hogy tetszik-e nekünk ez a hely? Nagyon! – válaszoltuk.



Itt járt Russel Crowe

Mire felértünk a dombtetőre, a nap már az utolsó fényeivel búcsúzott tőlünk. Erős, hideg szél fújt, így az állvánnyal történő fotózás teljes kudarcot vallott. Sebaj, Tamarával megbeszéltük, hogy reggel felmászunk a szemközti dombra és onnan végignézünk (végigfotózunk) egy napfelkeltét. Maradtunk volna még, de az őrök szóltak, hogy záróra, indulás lefelé! Visszafelé a hídon keresztül keltünk át a folyón – legalább így nem láttuk mennyire ronda…



Esti fények a kszár őrével

Este szokás szerint összegyűltünk, beszélgettünk, iszogattunk, élveztük az est csendjét – egészen az után, miután a helyiek befejezték esti dobszóval kísért éneklésüket. (Nagyon jól nyomták!) Bár a szállás első osztályú volt, egy kicsinyített kasbah, kizárt volt, hogy szobában aludjak. Összeszedtem az összes meleg ruhámat, és hálózsákomba bújva, egy napozóágyon aludtam el. A csillagos sivatagi égbolt alatt. Itt nem volt fényszennyezés! Az egész Tejútrendszer ott fénylett, fenn a magasban. Hihetetlen volt! Egy ideig gyönyörködtem az ott igen, itthon már kevésbé mindennapi látványban, de aztán elnyomott az álom. 
Hajnalban, ketten Tamarával reggeli mozgás gyanánt felmásztunk a várral szemközti dombra, ahonnan gyönyörű panoráma fogadott minket: ráláttunk mind az erődre, mind a csodálatos környékére. Alattunk egy hatalmas gödör mélyedt: Russel Crowe itt küzdött meg először gladiátorként ellenfeleivel... Igen nehéz leírni azt a látványt, amint a felkelő nap sugarai izzó, vöröses-narancssárgára színűre festették az erődöt és a falu házait. Ezért megérte felkelni!

FOLYTATÁS KÖVETKEZIK!

Még több fotót erről a napról itt és itt találsz!

Az utazás során készített fotóimból összeállított zenés válogatást itt nézheted meg.

Ha Te is el szeretnél jönni velünk, hogy átéld ezeket az élményeket és saját szemeddel lásd Dél-Marokkó csodálatos világát, akkor itt tudsz jelentkezni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése