Annak ellenére, hogy Ahmed és Ibrahim vezetésével a helyiek a hajnali órákig mulattak, reggel fél nyolckor már a piacról frissen beszerzett (az előző este ajándékként neki adott magyar fűszerpaprikával ízesített) ételekből gazdagon megrakott reggeli asztallal várták a csapatot. Másnaposságnak, fáradtságnak nyoma sem volt rajtuk. Jóízűen megreggeliztünk, majd több liter vízzel felszerelkezve vártuk sofőrjeinket, hogy terepjáróikkal elrepítsenek a Chigaga dűnékhez, melyek között pár a Szahara legmagasabb dűnéihez tartozik...
Két, sivatagi „dűnerallyhoz" átalakított terepjáróval, egy Toyota Land Cruiserrel és egy Toyota Pradoval indultunk neki a sivatagnak. Nem jutottunk sokáig, mivel egy kisebb reggeli homokvihar miatt meg kellett állnunk a városban. No, persze míg mi benn vártunk, hogy elüljön a vihar, ami itt minden reggel menetrendszerűen érkezik, sofőrjeink - kihasználva az alkalmat - kiszálltak, hogy a kereskedő haverjaikkal beszélgessenek egy jót. Egy bő negyed órán belül azonban a vihar továbbállt, a motorok felbőgtek és már száguldottunk is a homokdűnék felé.
 |
Elülőben a reggeli homokvihar M'Hamidban |
Ha a sivatag szót halljuk, akkor bizony a legtöbb ember hatalmas, formás homokdűnékre és a pálmafákkal övezett oázisokra gondol először. Sajnos ezt a képzetet el kell oszlatnom: a Föld sivatagos területeinek nagyobb része kavics- és sziklasivatag (arab nevén: hammada; különböző tájakon eltérő neve van); a Szahara felszínének körülbelül 70%-a is hammada, nem pedig homoksivatag. A felszínt borító rengeteg kavicsot, s kisebb szikladarabot a szél munkája és a fizikai aprózódás alakította ki egykori hatalmas sziklacsoportokból s vulkáni tanúhegyekből (ezért is nagyon sok a fekete színű kővel borított terület), melyekből természetesen még ma is rengeteg található a Szahara területén. Egyik legszebb sivatagi hegység az Algéria déli területén, a nigeri határhoz közeli Hoggar vagy Ahaggar-hegység.
Az Erg Chigaga (az erg homokdűnét, dűnetengert jelent arabul) egyre több utazót vonzz, mivel jóval nagyobb, mint Marokkó másik, a szintén elképesztően gyönyörű homokdűne csoportja a Merzouga oázis mellett, és egyelőre még jóval kevesebben is látogatják. A dűnékhez a kősivatagon keresztül több, útnak még jóindulattal sem, legfeljebb jelölt ösvénynek nevezhető csapás vezet. Sofőrjeink persze már úgy ismerik ezt a részét a sivatagnak, mint saját tenyerüket - miközben a tájékozódás kizárólag a terepjárók által mélyített nyomtáv (amit egy nagyobb vihar gond nélkül percek alatt eltűntet), valamint néha egy-egy felbukkanó magányos fa segítségével lehetséges...
 |
A magányos fa |
Útközben hosszan beszélgettem nagyon kedves sofőrünkkel, Ahmeddel. Elmesélte, hogy ő szaharávi (amit büszkén vállal), s hogy Nyugat-Szaharában született, de ott nem volt munka, ezért ide jött, hol idegenvezetéssel foglalkozik. Na, és akkor felmerülhet a kérdés: kik azok a szaharávik és hol van Nyugat-Szahara, az egy létező ország? Akkor egy kis történelmi gyorstalpaló!
A területen több évet szolgáló Besenyő János alezredes szavaival élve Nyugat-Szahara nem más, mint „aknákat rejtő kavics- és homoksivatagok, ősi sziklarajzok, mai menekülttáborok és ellenlábas hadseregek földje..." A történet a XIX. század végén kezdődött (na, persze jóval előbb, de a mai konfliktus gyökerei talán itt ragadhatóak meg), mikor Európa nagyhatalmai azért találkoztak, hogy Afrika, már korábban elkezdett felosztásának eddig el nem rendezett pontjait megtárgyalják. Mivel Marokkó jelentős része a spanyol korona alá tartozott, így az attól délre fekvő Nyugat-Szaharát is odaígérték nekik. Az ottani őslakosok, a szaharávik azonban nem adták könnyen magukat és földjüket a betolakodó hispánoknak, így a spanyoloknak csak az 1930-as évek elejére sikerült pacifikálni a területet.
Persze eközben a szomszédos Algériát a hatalmas gyarmatbirodalommal rendelkező Franciaország foglalta el, így a két európai nagyhatalom érdekei rövid időn belül összeütközésbe kerültek egymással. Mivel azonban az I. világháború szele megcsapta Európát, a két nemzet rövidre zárta az ügyet, s 1912-ben egy szerződésben rögzítették gyarmati területeik kiterjedését. (Ekkor jött létre a mai Nyugat-Szahara határa is.)
Az 1960-as években a gyarmati rendszer szétesésével párhuzamosan a gyarmatosító hatalmak visszahívták csapataikat. Ezt kihasználva néhány szaharávi megalapította a Polisario front nevű szervezetet, melynek két célja van (amiért a mai napig is küzd): egyrészt Nyugat-Szahara teljes függetlenségének, valamint a szaharávi törzsek önrendelkezésének elérése. Mivel a spanyolokat már nem annyira izgatta, mi fog történni a térségben, ENSZ nyomásra belementek, hogy népszavazást tartsanak a fenti két kérdésben. A Marokkóban akkor uralkodó II. Hasszán király azonban nem hagyta szó nélkül a fejleményeket, s arra hivatkozva, hogy a terület a spanyol hódítás előtt is már a marokkói uralkodók alá tartozott (bár ezt utóbb a Hágai Nemzetközi Bíróság elutasította), megvétózta a népszavazást. A marokkói vezetés két ok miatt tartott igényt Nyugat-Szaharára. Egyrészt ott található a Föld egyik legnagyobb foszfát-készlete. Másrészt ekkor a király meglehetősen nagy közutálatnak örvendett, s a belpolitikai válságot egy külpolitikai sikerrel próbálta megoldottnak nyilvánítani (azért ismerünk ehhez hasonló politikai lépéseket a történelemből...).
Marokkó megnyerte szövetségesének Nyugat-Szahara déli szomszédját, Mauritániát két tűz közé szorítva a szaharávikat. A hatalmi egyensúly felé törekvés azonban itt is hamar jelentkezett: Algéria cseppet sem nézte jó szemmel Marokkó egyre növekvő befolyását, így Líbiával együtt Polisario-t kezdte el támogatni.
 |
Sajnos a politika a sivatag közepébe is elér... (Forrás: netnebraska.org) |
1976. február 27-én, egy nappal azután, hogy a spanyol erők hivatalosan is kivonultak a területről, a Polisario Front kikiáltotta a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság függetlenségét. A függetlenség két hétig tartott: Marokkó és Mauritánia márciusban lerohanta az országot. A szaharávik gerillaháborújukkal állandó nyomás alatt tartották a mauritán hadsereget, komoly veszteségeket okozva ezzel neki. Ráadásul 1978-ban egy puccs tört ki Mauritániában (és még további pár az elkövetkező években), így kénytelenek voltak tűzszünetet kötni a szaharávikkal, s kivonultak az országból. Marokkó azonban egyből csapatokat küldött a korábban Mauritánia uralta területekre. A szaharávik gerillaháborújuk azonban a marokkóiakat is kimerítette, így egy elég durva megoldással vetettek véget a háborúnak.
A marokkóiak egy 3 300 kilométer hosszú, kőből és homokból épített falrendszert (még neve is van: Berm) építettek ki, mely a marokkói-algériai határtól indulva kettévágja Nyugat-Szaharát, végül Mauritánia határát érintve éri el az Atlanti-óceánt. A falat, mely 1987-re készült el, a rengeteg katonán, tankon kívül hatalmas aknazár és elektronikus mozgásérzékelők védik. A szaharáviknak innentől fogva esélyük sem volt egy nagyobb támadásra. Marokkó persze Nyugat-Szahara gazdaságilag értékesebb részét szerezte meg, míg a kietlen, semmilyen célra nem használható sivatagot meghagyták az őslakosoknak...
A kisebb csetepatékat leszámítva, a szaharávik politikai síkon próbálnak változtatni a status quo-n, azonban az a nagy helyzet, hogy igazából senkit nem érdekel az ügyük. Ráadásul a marokkói vezetés intenzív betelepítéssel próbálja elérni azt, hogy ha még népszavazásra is kerül valamikor sor, mindenképpen a marokkóiak legyenek többségben az őslakosokkal szemben, bizonyítva ezzel, hogy a terület tényleg Marokkóé. (Hát, erre is ismerünk példákat a jelenkori történelemből...)
A valóság azonban az, míg a Marokkói részen viszonylag nagy a gazdasági prosperitás, addig az őslakosok még a szaharai viszonylatokhoz mérten is rendkívül sanyarú körülmények között élnek: 185-os gyermekhalandóság, születéskor várható élettartam 40 év körül mozog, írni-olvasni tudók aránya 15% a lakosságon belül, ráadásul a szaharávik nagy része nyugat-algériai menekülttáborokban élnek hontalanul. Reménykednek, hogy valamikor talán jobb lesz a soruk...
Hát röviden ennyit arról, kik is a szaharávik és mi Nyugat-Szahara...
(Ha esetleg részletesebben is érdekel a szaharávik helyzete, akkor itt, itt és itt olvashatsz róla. Az utolsó Besenyő János tanulmánya.)
 |
„Út" a kősivatagon át
|
Ahmednek, ki maga is éveket szolgált a Polisario Frontban, mint repülőtéri technikus, két fia van, kik feleségével és édesanyjával Algériában élnek. Ezzel az idegenvezetős munkával keresett pénzzel szeretné családja sorsán változtatni. Nagyon sokat mesélt nekünk a sivatagról, életéről, hogyan éli meg azt, hogy szaharáviként Marokkóban dolgozik.
A dűnék felé vezető úton több fotószünetet is tartottunk: egy fa vagy éppen egy kisebb tevekaraván jó témának bizonyult. Kb. másfél óra zötykölődés után feltűntek előttünk a Chigaga dűnék és előtt egy csapat rukkolát (a helyiek finom levest készítenek belőle, de mi is felhasználhatjuk saláták készítéséhez) legelésző egypúpú, nagyon sötét színű teve.
 |
Sivatagi idill |
A tevecsoport fotózása után megközelítettük a dűnéket, ahol egy kisebb berber tábor volt felhúzva. Mindannyian becsomagoltuk fejünket kendőkbe, majd útnak indultunk, hogy megmásszuk egy közel 300 méter magas homokdűnét.
 |
Hát tény, hogy itt van értelme a napelemnek |
Persze, lehetne mondani, hogy csak 300 méter?! Igen! - de az bőven elég is... Szikrázó napsütésben, 45 fokban mászva felfelé a 70 fokos homokban, ami folyamatosan kicsúszik a lábad alól, miközben még egy nagyobb szélfuvallat a kendő ellenére is utat talál a szádba, orrodba, szemedbe... - na, ez kihívás! Jó egy óra kellett ahhoz, hogy felküzdjük magunkat a csúcsra. Kemény menet volt, de abszolút megérte! Odafentről lenyűgöző kilátás tárult elénk: déli, keleti és nyugati irányban végtelen homokdűnék, északi irányban pedig a berber tábor, kisebb oázisok, melyek vizet jeleztek; a távolban egy hegygerinc is felsejlett.
 |
A sivatagból szeretettel! |
Engem teljesen le tudnak nyűgözni a homokdűnék. Ugyanúgy, mint a magashegységekben, itt is a tiszta, növényzettől és emberi beavatkozástól mentes (na, jó az sajnos egyre több helyen van) természetes formák kerülnek a szemünk elé. Egyszerűen a szél olyan hihetetlen alakzatokat, s formákat tud kialakítani a homokból, hogy csak elképedve nézzük!
 |
Valamerre arra van Timbuktu... |
 |
Homokdűnék és homokfodrok |
 |
A szél munkájának eredménye |
Miután kigyönyörködtük magunkat a dűnékbe, elindultunk visszafelé az autókhoz. Páran gyorsították az ereszkedést azzal, hogy úthenger módjára legurultak a hegyről... A táborban már finom mentateával vártak minket. S végre nem raktak bele annyi cukrot!!!
Egy másik úton, bocsánat, autókeréknyomon elindultunk vissza, M'hamid felé. Út közben még megálltunk egy oázisnál, ahol sofőrjeink megebédeltek - egészen véletlenül itt is barátokba ütköztek... Természetesen itt is megvendégeltek minket mentateával, ami megint csak nagyon jól esett! Bármilyen hihetetlen, de a forró tea sokkal jobban esik a melegben, mint a hideg víz, ami persze úgyis felmelegszik. A szervezetünk ugyanis a nagy hőségben, hideg folyadék fogyasztása esetén, egyből ez kezd kiegyenlíteni, ami lényegében intenzívebb izzadást is jelent. Azért amikor egy sivatagi kútnál megálltunk, nem vetettük meg a friss, hideg vizet sem!
 |
Ebben a kellemes oázisban álltunk meg ebéd és teaszünetre |
A homoksivatagos tájat magunk mögött hagyva újra a hammadában haladtunk terepjáróinkkal. Jóval a másik autó előtt haladtunk, amikor egészségügyi szünetet kellett tartanunk. S mivel az égvilágon semmi bokor nem volt, maradt az autó mögötti rész... Eközben a többiek megelőztek minket. Mikor továbbindultunk egy terepjáró közelített felénk. Ahmed nagyon nézte a visszapillantó tükörben az autót. Egyszer csak, teljesen szinkronban egymással megfordultak: kiderült, hogy már megint egy baráttal futott össze sofőrünk... Pár szót váltottak, aztán mindenki ment tovább a dolgára.
 |
Hát itt tényleg nehéz elbújni, ha a szükség úgy hozza... |
A technikai szünet, a találkozó és az előttünk elvonuló forgószél miatt egy jó tíz perc késést halmoztunk fel a másik autóhoz képest. No, problem! Ahmed rátaposott a gázra, s helyenként jó 110-zel zúztunk. Eszméletlen profin vezetett: minden egyes homok-átfuvás mélységét ismerte, így tudta, mikor kell lassítani, felezni, vagy nyugodtan keresztülhajtani rajta. Eközben a hangszórókból meg nagyban szóltak a kicsit spanyolos beütésű Polisario dalok... Mondanom sem kell tíz perccel a másik autó előtt érkeztünk vissza M'Hamidba.
 |
M'Hamid berber elöljárói... |
 |
... és szintén népviseletbe öltözött hölgyei |
Mielőtt visszatértünk volna szállásunkra beugrottunk „Az" étterembe, hogy szóljunk, ma is teljes létszámmal ott eszünk. Ó, mennyire boldog volt a tulaj!
 |
Gyönyörűséges naplemente |
Ibrahim és Ahmed már mosolyogva vártak minket a kapunál. Megköszöntük sofőrjeinknek az első osztályú vezetést, aztán lemostuk magunkról az út homokját. A vacsora után, mivel ez volt M'Hamidban az utolsó éjszakánk, a srácok még nagyobb bulit adtak nekünk. Áthívták pár haverjukat, s öten hangos dobolás kíséretében berber dalokat énekeltek. Idővel mi magunk is beszálltunk a zenélésbe. Beszélgettünk, sisáztunk, ettünk-ittunk, jót mulattunk. Mivel némelyik sisa igen erősre sikerült, igen sokat köhécseltünk. Ibrahimnak erre megtanítottunk a kucc-kucc-kifejezést: hát, a kusz-kusz-szal való hasonlósága miatt nagyon tetszett neki, bármikor kimondtuk. Az igazi sivatagi hangulatot az időnként bejelentkező áramkimaradás fokozta.
Jócskán elmúlt már éjfél, mire elmentünk aludni. Ez egy olyan nap volt, amire mindig emlékezni fogunk!
FOLYTATÁS KÖVETKEZIK!
Még több fotót erről a napról itt találsz.
Az utazás során készített fotóimból összeállított zenés válogatást itt nézheted meg.
Ha Te is el szeretnél jönni velünk, hogy átéld ezeket az élményeket és saját szemeddel lásd Dél-Marokkó csodálatos világát, akkor itt tudsz jelentkezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése