Mire visszaértünk a vályogerődtől a szállásunkra, a pulóver teljesen feleslegessé vált: a napnak reggel 7 óra körül olyan ereje volt, mintha dél lett volna. Mi lesz itt napközben, főleg, hogy még délebbre, a Szahara szélére igyekszünk?!
A faluban hatalmas nyugalom uralkodott. Megreggeliztünk, összepakoltunk, aztán elindultunk. Az Ait Benhaddou-ból vezető, a Marrakesh-Ourzazate főútba becsatlakozó út elképesztően rossz minőségű, ráadásul keskeny is, pedig időnként komplett filmes stábok érkeznek hatalmas buszokkal. De az is lehet, hogy szándékosan tartják ilyen állapotban, hogy ezzel is szinten lehet tartani az odalátogató turisták számát - végül is ez is egy egyfajta védekezés a turizmussal automatikus együtt járó természet és kultúra pusztulással szemben... De tegyük hozzá, hogy a sivatagos táj és a messze mögötte felsejlő Magas-Atlasz hóval borított hegyvonulata igen jól nézett ki - és ezt csak erről az útról láthattuk.
Kevesebb, mint egy óra alatt megérkeztünk Ourzazate-ba (ejtsd: Várzázát). Igazából nincs semmi különleges ebben a városban, leszámítva, hogy azt a hatalmas, magas fallal elkerített területet, ami Hollywood helyi filmstúdiója. Az útról nézve vethetünk pár pillantást a falak mögött magasodó Jeruzsálemre... No, persze nem az igazira, hanem csak a kicsinyített mására, ami a Mennyei Királyság díszleteként szolgált. Ha valakinek van felesleges ideje (és pénze), akkor el lehet látogatni a stúdióba; biztosan nagyon érdekes lehet!
Utunk az Anti-Atlasz északkeleti nyúlványai és a Jebel Sarhro között kanyargó Draa-folyó völgyében vezetett. Ourzazate-t elhagyva az út mellett döbbenetes mennyiségű szemetet láttunk: mintha itt tényleg nem ismernék a kuka fogalmát. A Marsi tájat idéző környezetben (nem mintha lettem volna már ott, de szokták mondani...) kanyarogtunk felfelé egy gyönyörű szerpentinen.
A magas hegygerincek között élesen leszakadó kiszáradt folyóvölgyek (ismertebb nevükön vádik), a gyűrődés-vetődés során kialakult formák, melyeket a különböző felszínformáló erők csinosítottak elképesztő látványban részesítettek minket. Miután leereszkedtünk az Anti-Atlaszról, megérkeztünk egy út menti étteremként üzemelő, nagyon kulturáltan kinéző kasbához, nem sokkal Agdz előtt. Odabenn nagyon kellemes hideg fogadott minket. Megittunk egy mentateát, aztán körülnéztünk. A kasba udvarán egy karámban pár teve tengődött. Nagyon csúnya állat (főleg, hogy direkt lefotóztam a legcsúnyább arcmozdulatát), de rendkívül hasznos jószág: a sivatag hajója.
Innentől fogva az út jó hosszan a Draa-folyó kanyargó vonalát követő hatalmas pálmaliget mentén haladt. A helyiek szerint (mintha valaki megszámolta volna) több millió pálma éldegél itt boldogan.
Agdz-tól a jellegzetes oldalú Jebel Kissane kísérte utunkat majdnem egészen Zagoráig. A Zagora előtti falvakon keresztül haladva éreztük, hogy ez már igazi marokkói, pontosabban berber vidék: hófehér tiszta ruhába, s jobbára fekete vagy sötétkék fejkendőbe öltözött férfiak (több tucat) bicikliztek egy irányban a rekkenő hőségben, miközben övükből a klasszikus arab tőr, a janbiya kukucskált ki... Az egyik faluban aztán láttuk, hogy hova igyekezett a sok férfi. A mecset előtt kizárólag szinte ugyanolyan ruhába öltözött férfiakból álló tömeg gyűlt össze. Úgy tűnt valami törzsi gyűlésre való készülődésnek voltunk szemtanúi.
A falut követően az úttól pár méterre szabályosan lerakott kisebb kőkupacok pedig egy helyi temetőt jeleztek. A kora délutáni forróság kellős közepén megérkeztünk Zagorába. Szokás szerint volt rendőri ellenőrzőpont a város előtt, de itt aztán végképp semmi problémánk nem volt: Azíz szoros kézfogással, puszival és öleléssel üdvözölte a posztot betöltő rendőrt, majd röviden jó hangulatban elcseverésztek... Ehhez hasonló jelenségnek - mind Azíz, mind más sofőrök részéről - többször, egymástól igen távoli helyszíneken voltunk szemtanúi. Az egész helyzet mosolyt csalt arcunkra. De hát ha egyszer találkozunk jó barátokkal, azokat üdvözölni kell!
Zagora szinte ugyanúgy néz ki, mint Ourzazate. S ugyanúgy nincs itt semmi figyelemreméltó leszámítva (nem, nem filmstúdiókat) egy híres táblát. Egy marokkói saláta, illetve az elmaradhatatlan mentatea elfogyasztása és az igen pofásan kinéző helyi „nagymecset" megtekintése után el is mentünk, hogy megnézzük azt a saját szemünkkel is. A városból dél felé kivezető út mellett áll a „Timbuktu még 52 nap” feliratú tábla. Persze ez nem a kocsikra érvényes - egy jó terepjáróval (feltankolva elegendő vízzel és benzinnel) négy nap alatt ott vagyunk -, hanem tevékre. Pár száz évvel ezelőtt a Szaharát átszelő karavánok számára Zagora volt az utolsó jelentős állomás, mielőtt a kereskedők bevetették volna magukat a Szahara végtelen homok- és kőtengerébe...
És sajnos innentől fogva találkoztunk egyre több kéregető kisgyerekkel. Ám egy kis süteménytől nagyon meghatottak voltak - s persze kértek még. Pénzt nem szabad nekik adni, mert akkor a semmiből egyre többen fognak idejönni, s ha nekik már nem adunk, akkor az könnyen konfliktushoz vezethet. Szóval pénzt semmiképpen sem, legfeljebb kisebb ajándéktárgyakat vagy ételt (cukor, rágó ilyenkor jól jöhet - gondoljunk rá indulás előtt!).
Zagorát elhagyva egy ideig igen jó minőségű úton haladtunk. Az egyre több kátyú, a fogyó, helyenként teljesen eltűnő út azonban jelezte: ide már nagyon kevesen jönnek el. Aztán pár tíz kilométerre az aznapi úti célunk, M'Hamid előtti utolsó benzinkútnak is volt egy hangulata.
Néhány berber falun haladtunk át, mielőtt a Szahara előtti utolsó hegyvonulaton is átkeltünk volna. Többen feltettük a kérdést: itt vajon miből élnek az emberek? Az égvilágon semmi nincsen itt (a látvány ugyanis nagyon ezt sugallta). Hát, bizony a válaszhoz - annak ellenére, hogy a két hét alatt több hasonló falun haladtunk keresztül - egy cseppet sem kerültünk közelebb. Ami ennyi ülés után az utazás egyhangúságát megtörte, az egy kisebb sivatagi tornádó volt, amely az úttól jó kétszáz méterre kapta fel az útjába kerülő homokot. Bár nem okozott semmi kárt (legalábbis az útról nézve úgy tűnt), mégsem nem lettem volna abban a házban, amin gond nélkül keresztül ment...
Az utolsó, nem túl magas hegyvonulatról búcsút intettünk a Draa-folyó völgyétől, melynek egykori folyásirányát Zagora után nem sokkal már kiszáradt folyómeder jelzi egészen az Atlanti-óceánig. Geológusok szerint a föld alatt van közvetlen összeköttetés a folyó és az óceán között. Leereszkedve a vonulatról megérkeztünk a Szahara széli M'Hamidba, az utolsó településre a marokkói-algériai határtól. Az út menti kisebb homokdűnék, s látványos homokfodrok jelezték, hogy immár valóban a sivatag szélén vagyunk.
M'Hamid egy két-három ezer lelkes berber település, egykor szintén fontos állomása a karavánoknak, bár Zagora méretével nem versenyezhet. A 1990-es évek elején nyitották meg a turisták előtt, addig teljesen zárva volt az Algériával fennálló konfliktus miatt. Ám rájöttek, hogy a város nagyon jó turisztikai központ lehet: tevegélés, terepjárókkal a dűnékhez stb. - sokkal többet ér ez mint "a nagyok" által viselt háború. A város egy igazi sivatagi porfészek - szó szerint, főleg ha jön a homokvihar (márpedig gyakran jön). Érdekes módon a hangulata, de főleg szállásadóink miatt ez lett utunk kedvenc egyik helye.
Miután a város egyik (a kettőből) éttermében megvacsoráztunk, megtermelve a tulaj éves bevételének egyharmadát, visszamentünk rendkívül hangulatos szállásunkra. A Magas-Atlasz egyik berber törzséből származó, rasztás hajó, állandóan mosolygó és valamilyen hülyeségen a fejét járató Ibrahimmal és az olasz származású, öt nyelven beszélő Ahmeddel hamar összebarátkozott a csapat. Ők is muszlimok. Elvileg. Mivel azonban nap mint nap különböző utazóknak adnak szállást, láttak már egy-két dolgot. Ennél fogva az esti mulatozásból (megszámolhatatlan kör vízipipa és szintén igen sok kupica pálinka) alaposan kivették a részüket. Meg kell hagyni, nagyon ízlett nekik a jó szatmári szilvapálinka. Aztán a főnök és felesége meghívta a csapatot egy üveg finom marokkói bor elfogyasztására. Ennél hangulatosabb estét nem is lehet elképzelni: a sivatag peremén, a csillagos égbolt alatt, termetes pálmafák árnyékában, hatalmas párnákon ülve vízipipáztunk, ittunk, beszélgettünk, nevettünk, miközben a srácok berber zenét nyomattak IPhone-jaikon (néha azért egy Beyoncé is becsúszott)... Szóval, meglehetősen jól éreztük magunkat!
Valamikor éjfél után végül elmentünk aludni, mert másnap hosszú és igen kimerítő út várt ránk: célunk egy hosszabb dzsippezés után a Szahara egyik legmagasabb homokdűnéjének megmászása volt...
A faluban hatalmas nyugalom uralkodott. Megreggeliztünk, összepakoltunk, aztán elindultunk. Az Ait Benhaddou-ból vezető, a Marrakesh-Ourzazate főútba becsatlakozó út elképesztően rossz minőségű, ráadásul keskeny is, pedig időnként komplett filmes stábok érkeznek hatalmas buszokkal. De az is lehet, hogy szándékosan tartják ilyen állapotban, hogy ezzel is szinten lehet tartani az odalátogató turisták számát - végül is ez is egy egyfajta védekezés a turizmussal automatikus együtt járó természet és kultúra pusztulással szemben... De tegyük hozzá, hogy a sivatagos táj és a messze mögötte felsejlő Magas-Atlasz hóval borított hegyvonulata igen jól nézett ki - és ezt csak erről az útról láthattuk.
Kevesebb, mint egy óra alatt megérkeztünk Ourzazate-ba (ejtsd: Várzázát). Igazából nincs semmi különleges ebben a városban, leszámítva, hogy azt a hatalmas, magas fallal elkerített területet, ami Hollywood helyi filmstúdiója. Az útról nézve vethetünk pár pillantást a falak mögött magasodó Jeruzsálemre... No, persze nem az igazira, hanem csak a kicsinyített mására, ami a Mennyei Királyság díszleteként szolgált. Ha valakinek van felesleges ideje (és pénze), akkor el lehet látogatni a stúdióba; biztosan nagyon érdekes lehet!
 |
Lenyűgöző formák - és ez még csak a kezdet... |
Utunk az Anti-Atlasz északkeleti nyúlványai és a Jebel Sarhro között kanyargó Draa-folyó völgyében vezetett. Ourzazate-t elhagyva az út mellett döbbenetes mennyiségű szemetet láttunk: mintha itt tényleg nem ismernék a kuka fogalmát. A Marsi tájat idéző környezetben (nem mintha lettem volna már ott, de szokták mondani...) kanyarogtunk felfelé egy gyönyörű szerpentinen.
 |
Mi is ott jöttünk fel |
A magas hegygerincek között élesen leszakadó kiszáradt folyóvölgyek (ismertebb nevükön vádik), a gyűrődés-vetődés során kialakult formák, melyeket a különböző felszínformáló erők csinosítottak elképesztő látványban részesítettek minket. Miután leereszkedtünk az Anti-Atlaszról, megérkeztünk egy út menti étteremként üzemelő, nagyon kulturáltan kinéző kasbához, nem sokkal Agdz előtt. Odabenn nagyon kellemes hideg fogadott minket. Megittunk egy mentateát, aztán körülnéztünk. A kasba udvarán egy karámban pár teve tengődött. Nagyon csúnya állat (főleg, hogy direkt lefotóztam a legcsúnyább arcmozdulatát), de rendkívül hasznos jószág: a sivatag hajója.
 |
Nem a szépségéért szeretjük |
Innentől fogva az út jó hosszan a Draa-folyó kanyargó vonalát követő hatalmas pálmaliget mentén haladt. A helyiek szerint (mintha valaki megszámolta volna) több millió pálma éldegél itt boldogan.
 |
A Draa-folyó menti hatalmas pálmaliget |
Agdz-tól a jellegzetes oldalú Jebel Kissane kísérte utunkat majdnem egészen Zagoráig. A Zagora előtti falvakon keresztül haladva éreztük, hogy ez már igazi marokkói, pontosabban berber vidék: hófehér tiszta ruhába, s jobbára fekete vagy sötétkék fejkendőbe öltözött férfiak (több tucat) bicikliztek egy irányban a rekkenő hőségben, miközben övükből a klasszikus arab tőr, a janbiya kukucskált ki... Az egyik faluban aztán láttuk, hogy hova igyekezett a sok férfi. A mecset előtt kizárólag szinte ugyanolyan ruhába öltözött férfiakból álló tömeg gyűlt össze. Úgy tűnt valami törzsi gyűlésre való készülődésnek voltunk szemtanúi.
 |
A Jebel Kissane és a Draa-folyó |
A falut követően az úttól pár méterre szabályosan lerakott kisebb kőkupacok pedig egy helyi temetőt jeleztek. A kora délutáni forróság kellős közepén megérkeztünk Zagorába. Szokás szerint volt rendőri ellenőrzőpont a város előtt, de itt aztán végképp semmi problémánk nem volt: Azíz szoros kézfogással, puszival és öleléssel üdvözölte a posztot betöltő rendőrt, majd röviden jó hangulatban elcseverésztek... Ehhez hasonló jelenségnek - mind Azíz, mind más sofőrök részéről - többször, egymástól igen távoli helyszíneken voltunk szemtanúi. Az egész helyzet mosolyt csalt arcunkra. De hát ha egyszer találkozunk jó barátokkal, azokat üdvözölni kell!
 |
Zagora főútja |
 |
„Timbuktu még 52 nap" |
És sajnos innentől fogva találkoztunk egyre több kéregető kisgyerekkel. Ám egy kis süteménytől nagyon meghatottak voltak - s persze kértek még. Pénzt nem szabad nekik adni, mert akkor a semmiből egyre többen fognak idejönni, s ha nekik már nem adunk, akkor az könnyen konfliktushoz vezethet. Szóval pénzt semmiképpen sem, legfeljebb kisebb ajándéktárgyakat vagy ételt (cukor, rágó ilyenkor jól jöhet - gondoljunk rá indulás előtt!).
Zagorát elhagyva egy ideig igen jó minőségű úton haladtunk. Az egyre több kátyú, a fogyó, helyenként teljesen eltűnő út azonban jelezte: ide már nagyon kevesen jönnek el. Aztán pár tíz kilométerre az aznapi úti célunk, M'Hamid előtti utolsó benzinkútnak is volt egy hangulata.
 |
Ahol az út véget ér... Ott kezdődik az utazás! |
Néhány berber falun haladtunk át, mielőtt a Szahara előtti utolsó hegyvonulaton is átkeltünk volna. Többen feltettük a kérdést: itt vajon miből élnek az emberek? Az égvilágon semmi nincsen itt (a látvány ugyanis nagyon ezt sugallta). Hát, bizony a válaszhoz - annak ellenére, hogy a két hét alatt több hasonló falun haladtunk keresztül - egy cseppet sem kerültünk közelebb. Ami ennyi ülés után az utazás egyhangúságát megtörte, az egy kisebb sivatagi tornádó volt, amely az úttól jó kétszáz méterre kapta fel az útjába kerülő homokot. Bár nem okozott semmi kárt (legalábbis az útról nézve úgy tűnt), mégsem nem lettem volna abban a házban, amin gond nélkül keresztül ment...
 |
Sivatagi forgószél |
Az utolsó, nem túl magas hegyvonulatról búcsút intettünk a Draa-folyó völgyétől, melynek egykori folyásirányát Zagora után nem sokkal már kiszáradt folyómeder jelzi egészen az Atlanti-óceánig. Geológusok szerint a föld alatt van közvetlen összeköttetés a folyó és az óceán között. Leereszkedve a vonulatról megérkeztünk a Szahara széli M'Hamidba, az utolsó településre a marokkói-algériai határtól. Az út menti kisebb homokdűnék, s látványos homokfodrok jelezték, hogy immár valóban a sivatag szélén vagyunk.
 |
Te jó ég, hova kerültem?! |
M'Hamid egy két-három ezer lelkes berber település, egykor szintén fontos állomása a karavánoknak, bár Zagora méretével nem versenyezhet. A 1990-es évek elején nyitották meg a turisták előtt, addig teljesen zárva volt az Algériával fennálló konfliktus miatt. Ám rájöttek, hogy a város nagyon jó turisztikai központ lehet: tevegélés, terepjárókkal a dűnékhez stb. - sokkal többet ér ez mint "a nagyok" által viselt háború. A város egy igazi sivatagi porfészek - szó szerint, főleg ha jön a homokvihar (márpedig gyakran jön). Érdekes módon a hangulata, de főleg szállásadóink miatt ez lett utunk kedvenc egyik helye.
 |
Homokfodrok: a sivatag első jelei |
Miután a város egyik (a kettőből) éttermében megvacsoráztunk, megtermelve a tulaj éves bevételének egyharmadát, visszamentünk rendkívül hangulatos szállásunkra. A Magas-Atlasz egyik berber törzséből származó, rasztás hajó, állandóan mosolygó és valamilyen hülyeségen a fejét járató Ibrahimmal és az olasz származású, öt nyelven beszélő Ahmeddel hamar összebarátkozott a csapat. Ők is muszlimok. Elvileg. Mivel azonban nap mint nap különböző utazóknak adnak szállást, láttak már egy-két dolgot. Ennél fogva az esti mulatozásból (megszámolhatatlan kör vízipipa és szintén igen sok kupica pálinka) alaposan kivették a részüket. Meg kell hagyni, nagyon ízlett nekik a jó szatmári szilvapálinka. Aztán a főnök és felesége meghívta a csapatot egy üveg finom marokkói bor elfogyasztására. Ennél hangulatosabb estét nem is lehet elképzelni: a sivatag peremén, a csillagos égbolt alatt, termetes pálmafák árnyékában, hatalmas párnákon ülve vízipipáztunk, ittunk, beszélgettünk, nevettünk, miközben a srácok berber zenét nyomattak IPhone-jaikon (néha azért egy Beyoncé is becsúszott)... Szóval, meglehetősen jól éreztük magunkat!
Valamikor éjfél után végül elmentünk aludni, mert másnap hosszú és igen kimerítő út várt ránk: célunk egy hosszabb dzsippezés után a Szahara egyik legmagasabb homokdűnéjének megmászása volt...
FOLYTATÁS KÖVETKEZIK!
Még több fotót erről a napról itt találsz!
Az utazás során készített fotóimból összeállított zenés válogatást itt nézheted meg.
Ha Te is el szeretnél jönni velünk, hogy átéld ezeket az élményeket és saját szemeddel lásd Dél-Marokkó csodálatos világát, akkor itt tudsz jelentkezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése